Mester, ki vétkezett...(János evangéliuma 9.2.)
Amikor a tatárjárás pusztításait (1)
ecseteljük, mi magyarok leggyakrabban Rogerius mestertől kérük kölcsön
színeket. Siralmas énekének előszavában a volt váradi főesperes arról
biztosítja olvasóit, hogy hamisítatlanul írja le az eseményeket (sine falsitatis admixtione) ha nem
minden információja származik is saját tapasztalatból, és sok dologról csupán
megbízható forrásból értesült (nonnulla
fide dignis didici). De mivel a borzalom szülte rettegés könnyen elferdíti
az érzékelt valóságot, annak arányait, a tatárokról és a tatárjárásról szóló
egykorú vagy közel egykorú források adatait bizonyos körültekintésel kell
fogadnunk.
Georgius Equitum Patronus (A
prágai Szent György szobor – részlet)
IV.Bélát már 1236
decemberében figyelmeztették az ázsiai nomádok szándékáról.”...Igitur rumor
erat, hunc populum Tartarorum in Comaniam et Hungariam velle venire.....-
Híresztelték tehát, a tatár népek Kunországba és Magyarországba akarnak jönni;
hogy megtudják ez igaz-e, Magyarország elküldött négy prédiátor frátert, akik
száz nappal ezelőtt indultak el Ómagyarország felé, visszajőve jelentették,
hogy a tatárok már elfoglalták a régi Magyarországot és hatalmuk alá hajtották
azt” (Troisfontaines-i Albericus francia apát krónikája, Monumenta Germaniae
Scriptores Scriptorium Tomus XIII, 942.)
A négy küldött az 1237.
év elején indult el az Oka folyó felé. Útköben megtudták, hogy a tatárok
lerohanták a Volgai Bolgárországot is. Rjazanba érve, kettő közüllük visszajött
Magyarországra, ketten tovább mentek Mordvin Földre, de nyomuk veszett, és a
keresésükre indult tolmács sem tért vissza többé. Talán ezekhez az eseményekhez
kapcsolható az a levél, amit egy ismeretlen magyar püspök írt egykori párizsi iskolatársához
(2).
„De facto Thartareorum vobis scribo, quod
venerunt prope confinium regni Hungariae per V. dietas.....A tatárok
tetteiről írok néked, arról, hogy öt napi járásra közelítették meg Magyarország
határát. A Dnyeper vizéhez érve, képtelenek voltak átkelni azon nyár idején,
meg akarják várni a telet, hogy a befagyott folyón keljenek át, most
visszavonultak több mint húsz napi járásra, és ott várják be a telet. De
felderítőket küldtek Oroszországba, akik közül kettőt (az oroszok) elfogtak és
elküldték őket a magyar királynak. Az én felügyeletem alatt is voltak, hosszabb
ideig, és ahogy megtudtam tőlük ezt a hírt, elküldtem Franciaországba, saját
pecsétemmel megpecsételve”. A meghódított népek katonái előörsként szolgálnak a
tatár seregben, most elöl a mordvinok mennek, akik kegyetlenségükről híresek.
”...nullus audet calciare pedes suos,
donec interfecerit aliquem hominem... – egyikük sem köthet sarut addig amíg
legalább egy embert meg nem ölt. És azt hiszem ők gyilkolták meg azokat a
ferences és domonkos testvéreket. Caveant
omnes qui hoc audierint – Óvakodjék minden lélek aki hallja majd ezeket.” A
levélből még megtudjuk, hogy a tatároknak nincs sem saját vallásuk sem saját
abécéjük. A héber ábécét használják,
amit nagyon régen, néhány sápadt, hosszú talárt viselő, és sohasem vétkező
embertől kaptak. ”...credo illos esse
Pharisaeos et Sadducaeos – azt hiszem farizeusok és szadduceusok voltak.”-
jegyzi meg levelében a püspök. A tatárok megeszik a békát, kígyót, kutyát,
minden állatot, anélkül, hogy ez probléma lenne számukra. „Quaesivi quantum habent exercitum?......– Megkérdeztem őket mekkora a hadseregük?. Húsz nap járásnyi
hosszában, széltében pedig tíz nap járásnyi, válaszolták (3). Ezen felül még tizenhárom ezer lovasuk van, akik a hadsereget
vigyázzák. Jó, de ideges lovaik vannak. Lovasaik bőr mellvértet viselnek, ezek
jobbak a páncélingnél.....rövid lábaikkal és hosszú felsőtestükkel tökéletes
íjjászok, senki nem tesz túl rajtuk.”
Püspökfej
(Dómmúzeum, Pécs)
Már a korabeli
történetírók is úgy érezték, hogy Magyarországot felkészületlenül érte a támadás.
Troisfontaines-i Albericus 1239-re teszi Béla első lépéseit a határok
megerősítésére. ”...duo castra firmavit
ultra silvas et nemora in partibus illis fecit indaginai... – az erdőkön
túl megerősített két katonai tábort és az ottani berkeket gyepűvé alakította.” Megemlít – név nélkül – egy erdélyi ispánt
is, akit a tatárok ellen küldtek, és aki csapatával eljutva a meotiszi
mocsarakig, ott megütközött velük. „..ita
confregit primum cornu illorum... – ...így törte le elsőként a (tatárok)
szarvát” (MGH Scriptorium Tomus XIII, 946.)
Úgy tűnik ezt az
információt egy sokkal későbbi forrásból merítette Albericus, de Bélát
mentegetve előre datálta. Talán 1246/47-ből való, amikor IV.Béla rettegve egy
újabb tatár támadástól, felderítőket majd legációt küldött Ázsiába (4). De az is lehet, hogy csak egy
hazudós ispánnal van dolgunk!
Pieta (Brukenthal Múzeum, Nagyszeben)
Spalatói Tamás is kétségbeesetten
fáradozik azon, hogy felmentse Bélát a tétlenség vádja alól.(5) Részletezve mondja el hogyan állított
Béla csapdákat és torlaszokat, hogyan emelt karósánc-erődítést a vereckei
gyepűnél. A tatároknak erdőírtókra volt szükségük ahhoz, hogy harcosaik útjából
eltávolítsák a magyarok által épített akadályokat. ”Volt pedig a tatároknak negyvenezer fejszésök, kik a
sereg előtt jártak erdőket írtva, utakat
egyengetve s minden gátat a bejárásoktól elhárítva.” A spalatói püspök e
mondata mese, akárcsak az a kijelentése miszerint Béla jelen volt Vereckénél. Legjobb
esetben Anonymus-i remineszcenciák (6), az országban uralkodó
szétdaraboltság semmiféle előre elkészített haditervet nem tett lehetővé. A
vereckei szorost sem erősíthették meg kellően, március 5-én a király, a nádor
kétségbeesett kérésére, nem tudott erősítést küldeni a határra. Bélának nem
voltak fegyveresei.
A
nagyszebeni Pieta (részlet)
1241 március 17-én Batu kán hadseregének csapatrészei
felgyújtották Vácot, de Óbudán, Rogerius szerint, csak a vereckei vereség hírének megérkezésekor adták
ki az általános mozgósítást. Jött aki még elbírt jönni. Legkevesebben
Tiszántúlról és Erdélyből. Osl nemzetségbeli Benedek váradi püspök és Both
bihari ispán a Körösök völgyén indultak el bandériumaikkal, egyenesen a Sajó
felé. Eger alatt már tatárokba ütköztek, és visszafordultak Váradra. A Vér-Bulcsú
nemzetségbeli csanádi püspök és Borczfia Miklós embereit az országot déli
irányban épp elhagyó kunok seperték el. Raynald erdélyi püspök és Miklós
szebeni prépost viszont, a Maros völgyén haladva, eljutottak a gyülekezés
helyére.
Szent László király torzója
(Nagyváradi Múzeum)
Erdély sorsa már a Muhi csata előtt eldőlt.
„Anno incarnationis Domini 1241, ipsa die resurrectionis
dominice Tartari pe Alpes et silvas irrumpentes... Az
Úr testté lételének 1241. évében, az Úr feltámadásának napján [március 31.] a tatárok a havasokon és erdőkön áttörve,
Magyarországnak Rodana/ Radna nevű városába jöttek és ott 4000 embert vagy
többet megöltek. Ugyanazon a napon egy másik tatár hadsereg, betörve a Burza/Barcaság
nevű tartományba, az erdőn túli tartomány seregének vezérét [Pousa erdélyi vajda],
minden emberével együtt leölte. Ugyanazon hét keddjén [április 2.] a
Nosa/Beszterce nevű városban, mondják, 6014 keresztény esett el, csütörtökön
[április 4.] Kümelburchban/Küküllővár azt mondják, több mint 30000 lelte
halálát. Misecordia vasárnapja előtti csütörtökön [április 11.] Hermann
városa/Szeben nevű községben, mint mondják, több mint 100000 halt meg.
Ugyanazon a napon Béla, Magyarország királya megütközvén Bathunak, a tatárok fő
királyának, megszámlálhatatlan seregével, alig bírt elmenekülni, és fájdalom!
10000 emberét vesztette el vagy még többet. Abban a csatában három püspök és
két érsek is elesett. A Clusa/Kolozsvár nevű várban is megszámlálhatatlan magyar
veszett el és ugyanaz történt Váradon, Fratrum Thome/ Tamásda városában, az
erdélyi Fehérváron és Zaliz/Vízakna városában.” (Monumenta Germaniae Scriptores
XXIV, 65.)
Így őrződött meg
egy epternachi szerzetes feljegyzésében, Agobardi lyoni püspök
antiphonariumáról írt mű előszavának utolsó lapján, a Muhi csata pontos dátuma.
.....................................
1.Szinonimahalmozás, járás szavunk hagyományosan pusztító
hadjárat-ot jelent. Milyen mértékű pusztítást neveztek elődeink járás-nak ? Elég ha csak a sáskajárás szóra gondolunk.
2.A levél szövegét a Waverley-i
kolostor évkönyve és Matthew Paris krónikája őrizte meg. Matthew Paris
szerint a címzett Párizs püspöke,
Guillaume d’Auvergne volt.
3.A tatár had nagyságáról
ugyanezt az adatot közli Henrik Raspe őrgróf, a brabanti herceghez írott
levelében. (Otto Wolf: Geschichte der
Mongolen oder Tataren, 1872, 157.) Nem tűnik eltúlzottnak. A tatárok által
nyitott „front” körülbelül 650 km. széles volt (a Kárpát-kanyartól csaknem
Lublinig) és mélysége is jelentős lehetett.
4. Az Orval-i apátság egy
kódexében (Luxemburgi Nemzei Könyvtár) található az a kéziratos feljegyzés
(fol.187Ra-Rb) – talán appendix Piano del Carpini tatár krónikájához – amely
beszámol a mongol kánválasztáson részt vett magyar követek hazaérkezéséről.
„Anno dominice incarnationis M°. CC°.
XLVI° Bela rex Hungarie audiens nuntios
domini pape.... – Az Úr testet öltésének 1246-dik esztendejében Béla,
Magyarország királya, fogadja a pápa tatárokhoz küldött hírnökét....” Míg Johannes fráter (Piano del Carpini?)
meghallgatása folyt, megérkeztek a tatároknál járt magyar követek.
Jelentésükben több olyan apró részletet találunk, amelyek hihetővé teszik
személyes jelenlétüket a kánválasztáson. „Occoday
can imperator eorum in terra sua a sorore sua male potionatus interfectus est.
Habebat enim illa filium, qui regnare cupiebat.....Császárukat, Okkodáj
kánt, saját földjén saját nőtestvére gonosz főzettel megölte. Volt pedig néki
egy fia, aki uralkodni áhított....és császárrá választották az elhunyt Okkodáj
kán fiát, akit Kujuk kánnak neveztek.... Az említett trónraemelése napján, azonnal
hadizászlót bontottak és hadjáratot hírdettek, tizenkilenc évre, a nyugati
népek ellen.... Hallva ezeket Béla király, megrettent és maga mellé emelte
uralkodónak fiát, és neki adta a kun király leányát..... In his autem nuptys X. principes Comanorum convenerunt iurantes super
canem gladlo bipertitum iuxta eorum consuetudinem, quod terram Hungarum tamquam regis fideles contra Thartaros
barbaras nationes obtinebunt. – Ezen a mennyegzőn tíz kun fejedelem
felesküdött egy kettéhasított kutya tetemére, hogy hűek maradnak a királyhoz és
megvédik Magyarország földjét a tatárok barbár népétől.”
5. A tatárok pusztítása iszonyatos
lehetett, de még iszonyatosabbnak tűnt gyors lefolyása miatt. Évtizedekkel az
egy évnyi tatár megszállás után okleveleink még hemzsegnek a „néptelen és üres
hely” vagy „elnéptelenedett föld” kifejezésektől. Sok „konstruktív” kritika
érte már IV. Bélát az ország védelmére tett erőtlen és elkésett lépései miatt. Magyarország
és urai sokáig nem ismerték fel a veszedelem súlyát, az pedig hogy Béla meg
mert ütközni Muhinál a tatárokkal ékesen bizonyítja, a támadás pillanatában a
magyar katonai vezetők mennyire nem voltak tisztában sem a tatárok
létszámfölényével sem a nomádok harcmodorával (amit a magyarok háromszáz év
alatt sikeresen elfelejtettek). A kővárak hiánya eldöntötte az ország keleti
felének tatár uralom alá jutását.
6. Csaknem ugyanezekkel a
szavakkal írja le a Névtelen a magyaroknak Pannóniába való bejövetelét. „...et tria millia rusticorum anteire
precipit, quis eis per siluam Houos uiam prepararet usque ad confinium Ung
– ...háromezer paraszt járt előttük, s a Havas-erdőn át a hungi határig utat
készített nekik.”.(Anonymus, XII.fejezet)
