RABBI, QUIS PECCAVIT...

Mester, ki vétkezett...(János evangéliuma 9.2.)

Amikor a tatárjárás pusztításait (1) ecseteljük, mi magyarok leggyakrabban Rogerius mestertől kérük kölcsön színeket. Siralmas énekének előszavában a volt váradi főesperes arról biztosítja olvasóit, hogy hamisítatlanul írja le az eseményeket (sine falsitatis admixtione) ha nem minden információja származik is saját tapasztalatból, és sok dologról csupán megbízható forrásból értesült (nonnulla fide dignis didici). De mivel a borzalom szülte rettegés könnyen elferdíti az érzékelt valóságot, annak arányait, a tatárokról és a tatárjárásról szóló egykorú vagy közel egykorú források adatait bizonyos körültekintésel kell fogadnunk.

Georgius Equitum Patronus (A prágai Szent György szobor – részlet)

IV.Bélát már 1236 decemberében figyelmeztették az ázsiai nomádok szándékáról.”...Igitur rumor erat, hunc populum Tartarorum in Comaniam et Hungariam velle venire.....- Híresztelték tehát, a tatár népek Kunországba és Magyarországba akarnak jönni; hogy megtudják ez igaz-e, Magyarország elküldött négy prédiátor frátert, akik száz nappal ezelőtt indultak el Ómagyarország felé, visszajőve jelentették, hogy a tatárok már elfoglalták a régi Magyarországot és hatalmuk alá hajtották azt” (Troisfontaines-i Albericus francia apát krónikája, Monumenta Germaniae Scriptores Scriptorium Tomus XIII, 942.)

A négy küldött az 1237. év elején indult el az Oka folyó felé. Útköben megtudták, hogy a tatárok lerohanták a Volgai Bolgárországot is. Rjazanba érve, kettő közüllük visszajött Magyarországra, ketten tovább mentek Mordvin Földre, de nyomuk veszett, és a keresésükre indult tolmács sem tért vissza többé. Talán ezekhez az eseményekhez kapcsolható az a levél, amit egy ismeretlen magyar püspök írt egykori párizsi iskolatársához (2). 

„De facto Thartareorum vobis scribo, quod venerunt prope confinium regni Hungariae per V. dietas.....A tatárok tetteiről írok néked, arról, hogy öt napi járásra közelítették meg Magyarország határát. A Dnyeper vizéhez érve, képtelenek voltak átkelni azon nyár idején, meg akarják várni a telet, hogy a befagyott folyón keljenek át, most visszavonultak több mint húsz napi járásra, és ott várják be a telet. De felderítőket küldtek Oroszországba, akik közül kettőt (az oroszok) elfogtak és elküldték őket a magyar királynak. Az én felügyeletem alatt is voltak, hosszabb ideig, és ahogy megtudtam tőlük ezt a hírt, elküldtem Franciaországba, saját pecsétemmel megpecsételve”. A meghódított népek katonái előörsként szolgálnak a tatár seregben, most elöl a mordvinok mennek, akik kegyetlenségükről híresek. ”...nullus audet calciare pedes suos, donec interfecerit aliquem hominem... – egyikük sem köthet sarut addig amíg legalább egy embert meg nem ölt. És azt hiszem ők gyilkolták meg azokat a ferences és domonkos testvéreket. Caveant omnes qui hoc audierint – Óvakodjék minden lélek aki hallja majd ezeket.” A levélből még megtudjuk, hogy a tatároknak nincs sem saját vallásuk sem saját abécéjük. A  héber ábécét használják, amit nagyon régen, néhány sápadt, hosszú talárt viselő, és sohasem vétkező embertől kaptak. ”...credo illos esse Pharisaeos et Sadducaeos – azt hiszem farizeusok és szadduceusok voltak.”- jegyzi meg levelében a püspök. A tatárok megeszik a békát, kígyót, kutyát, minden állatot, anélkül, hogy ez probléma lenne számukra. „Quaesivi quantum habent exercitum?......– Megkérdeztem őket mekkora a hadseregük?. Húsz nap járásnyi hosszában, széltében pedig tíz nap járásnyi, válaszolták (3). Ezen felül még tizenhárom ezer lovasuk van, akik a hadsereget vigyázzák. Jó, de ideges lovaik vannak. Lovasaik bőr mellvértet viselnek, ezek jobbak a páncélingnél.....rövid lábaikkal és hosszú felsőtestükkel tökéletes íjjászok, senki nem tesz túl rajtuk.”

Püspökfej (Dómmúzeum, Pécs)

Már a korabeli történetírók is úgy érezték, hogy Magyarországot felkészületlenül érte a támadás. Troisfontaines-i Albericus 1239-re teszi Béla első lépéseit a határok megerősítésére. ”...duo castra firmavit ultra silvas et nemora in partibus illis fecit indaginai... – az erdőkön túl megerősített két katonai tábort és az ottani berkeket gyepűvé alakította.”  Megemlít – név nélkül – egy erdélyi ispánt is, akit a tatárok ellen küldtek, és aki csapatával eljutva a meotiszi mocsarakig, ott megütközött velük. „..ita confregit primum cornu illorum... – ...így törte le elsőként a (tatárok) szarvát” (MGH Scriptorium Tomus XIII, 946.)

Úgy tűnik ezt az információt egy sokkal későbbi forrásból merítette Albericus, de Bélát mentegetve előre datálta. Talán 1246/47-ből való, amikor IV.Béla rettegve egy újabb tatár támadástól, felderítőket majd legációt küldött Ázsiába (4). De az is lehet, hogy csak egy hazudós ispánnal van dolgunk!

Pieta (Brukenthal Múzeum, Nagyszeben)

Spalatói Tamás is kétségbeesetten fáradozik azon, hogy felmentse Bélát a tétlenség vádja alól.(5) Részletezve mondja el hogyan állított Béla csapdákat és torlaszokat, hogyan emelt karósánc-erődítést a vereckei gyepűnél. A tatároknak erdőírtókra volt szükségük ahhoz, hogy harcosaik útjából eltávolítsák a magyarok által épített akadályokat. ”Volt pedig  a tatároknak negyvenezer fejszésök, kik a sereg előtt jártak  erdőket írtva, utakat egyengetve s minden gátat a bejárásoktól elhárítva.” A spalatói püspök e mondata mese, akárcsak az a kijelentése miszerint Béla jelen volt Vereckénél. Legjobb esetben Anonymus-i  remineszcenciák (6), az országban uralkodó szétdaraboltság semmiféle előre elkészített haditervet nem tett lehetővé. A vereckei szorost sem erősíthették meg kellően, március 5-én a király, a nádor kétségbeesett kérésére, nem tudott erősítést küldeni a határra. Bélának nem voltak fegyveresei.

A nagyszebeni Pieta (részlet)

1241 március 17-én  Batu kán hadseregének csapatrészei felgyújtották Vácot, de Óbudán, Rogerius szerint, csak  a vereckei vereség hírének megérkezésekor adták ki az általános mozgósítást. Jött aki még elbírt jönni. Legkevesebben Tiszántúlról és Erdélyből. Osl nemzetségbeli Benedek váradi püspök és Both bihari ispán a Körösök völgyén indultak el bandériumaikkal, egyenesen a Sajó felé. Eger alatt már tatárokba ütköztek, és visszafordultak Váradra. A Vér-Bulcsú nemzetségbeli csanádi püspök és Borczfia Miklós embereit az országot déli irányban épp elhagyó kunok seperték el. Raynald erdélyi püspök és Miklós szebeni prépost viszont, a Maros völgyén haladva, eljutottak a gyülekezés helyére.

 Szent László király torzója (Nagyváradi Múzeum)

Erdély sorsa már a Muhi csata előtt eldőlt.

„Anno incarnationis Domini 1241, ipsa die resurrectionis dominice Tartari pe Alpes et silvas irrumpentes... Az Úr testté lételének 1241. évében, az Úr feltámadásának napján [március 31.]  a tatárok a havasokon és erdőkön áttörve, Magyarországnak Rodana/ Radna nevű városába jöttek és ott 4000 embert vagy többet megöltek. Ugyanazon a napon egy másik tatár hadsereg, betörve a Burza/Barcaság nevű tartományba, az erdőn túli tartomány seregének vezérét [Pousa erdélyi vajda], minden emberével együtt leölte. Ugyanazon hét keddjén [április 2.] a Nosa/Beszterce nevű városban, mondják, 6014 keresztény esett el, csütörtökön [április 4.] Kümelburchban/Küküllővár azt mondják, több mint 30000 lelte halálát. Misecordia vasárnapja előtti csütörtökön [április 11.] Hermann városa/Szeben nevű községben, mint mondják, több mint 100000 halt meg. Ugyanazon a napon Béla, Magyarország királya megütközvén Bathunak, a tatárok fő királyának, megszámlálhatatlan seregével, alig bírt elmenekülni, és fájdalom! 10000 emberét vesztette el vagy még többet. Abban a csatában három püspök és két érsek is elesett. A Clusa/Kolozsvár nevű várban is megszámlálhatatlan magyar veszett el és ugyanaz történt Váradon, Fratrum Thome/ Tamásda városában, az erdélyi Fehérváron és Zaliz/Vízakna városában.” (Monumenta Germaniae Scriptores XXIV, 65.)

Így őrződött meg egy epternachi szerzetes feljegyzésében, Agobardi lyoni püspök antiphonariumáról írt mű előszavának utolsó lapján, a Muhi csata pontos dátuma.

.....................................

1.Szinonimahalmozás, járás szavunk hagyományosan pusztító hadjárat-ot jelent. Milyen mértékű pusztítást neveztek elődeink járás-nak ? Elég ha csak a sáskajárás szóra gondolunk.

2.A levél szövegét a Waverley-i kolostor évkönyve és Matthew Paris krónikája őrizte meg. Matthew Paris szerint  a címzett Párizs püspöke, Guillaume d’Auvergne volt.

3.A tatár had nagyságáról ugyanezt az adatot közli Henrik Raspe őrgróf, a brabanti herceghez írott levelében. (Otto Wolf: Geschichte der Mongolen oder Tataren, 1872, 157.) Nem tűnik eltúlzottnak. A tatárok által nyitott „front” körülbelül 650 km. széles volt (a Kárpát-kanyartól csaknem Lublinig) és mélysége is jelentős lehetett.

4. Az Orval-i apátság egy kódexében (Luxemburgi Nemzei Könyvtár) található az a kéziratos feljegyzés (fol.187Ra-Rb) – talán appendix Piano del Carpini tatár krónikájához – amely beszámol a mongol kánválasztáson részt vett magyar követek hazaérkezéséről.

„Anno dominice incarnationis M°. CC°. XLVI°  Bela rex Hungarie audiens nuntios domini pape.... – Az Úr testet öltésének 1246-dik esztendejében Béla, Magyarország királya, fogadja a pápa tatárokhoz küldött hírnökét....”  Míg Johannes fráter (Piano del Carpini?) meghallgatása folyt, megérkeztek a tatároknál járt magyar követek. Jelentésükben több olyan apró részletet találunk, amelyek hihetővé teszik személyes jelenlétüket a kánválasztáson. „Occoday can imperator eorum in terra sua a sorore sua male potionatus interfectus est. Habebat enim illa filium, qui regnare cupiebat.....Császárukat, Okkodáj kánt, saját földjén saját nőtestvére gonosz főzettel megölte. Volt pedig néki egy fia, aki uralkodni áhított....és császárrá választották az elhunyt Okkodáj kán fiát, akit Kujuk kánnak neveztek.... Az említett trónraemelése napján, azonnal hadizászlót bontottak és hadjáratot hírdettek, tizenkilenc évre, a nyugati népek ellen.... Hallva ezeket Béla király, megrettent és maga mellé emelte uralkodónak fiát, és neki adta a kun király leányát..... In his autem nuptys X. principes Comanorum convenerunt iurantes super canem gladlo bipertitum iuxta eorum consuetudinem, quod terram Hungarum  tamquam regis fideles contra Thartaros barbaras nationes obtinebunt. – Ezen a mennyegzőn tíz kun fejedelem felesküdött egy kettéhasított kutya tetemére, hogy hűek maradnak a királyhoz és megvédik Magyarország földjét a tatárok barbár népétől.”

5. A tatárok pusztítása iszonyatos lehetett, de még iszonyatosabbnak tűnt gyors lefolyása miatt. Évtizedekkel az egy évnyi tatár megszállás után okleveleink még hemzsegnek a „néptelen és üres hely” vagy „elnéptelenedett föld” kifejezésektől. Sok „konstruktív” kritika érte már IV. Bélát az ország védelmére tett erőtlen és elkésett lépései miatt. Magyarország és urai sokáig nem ismerték fel a veszedelem súlyát, az pedig hogy Béla meg mert ütközni Muhinál a tatárokkal ékesen bizonyítja, a támadás pillanatában a magyar katonai vezetők mennyire nem voltak tisztában sem a tatárok létszámfölényével sem a nomádok harcmodorával (amit a magyarok háromszáz év alatt sikeresen elfelejtettek). A kővárak hiánya eldöntötte az ország keleti felének tatár uralom alá jutását.

6. Csaknem ugyanezekkel a szavakkal írja le a Névtelen a magyaroknak Pannóniába való bejövetelét. „...et tria millia rusticorum anteire precipit, quis eis per siluam Houos uiam prepararet usque ad confinium Ung – ...háromezer paraszt járt előttük, s a Havas-erdőn át a hungi határig utat készített nekik.”.(Anonymus, XII.fejezet)

GENEZIS

vagy a román történetírás emlékműve?

A Román Nemzeti Múzeum tiltakozott, Bukarest főpolgármestere csakazértis felállítatta főépülete lépcsőire Vasile Gurmuz szobrát. 

A román történetírást, a mohósággal párosult tényferdítések mániáját ábrázolja az alkotó vagy azt a pillanatot örökítette meg amikor Traianus császár szándékosan kiejti karjaiból a római-dák hibridet ?

TEMPLOMOK, VÁRAK, MONOSTOROK III.

“Pap Mező Vár el pusztult,…”

 

XIII. Lajos francia király 1502-ben engedélyezi Telegdy István kincstatónak, hogy címerét a Szent Mihály-rend jelvényével övezze  (MNL, Dl 71522)

A történetírás nem volt valami túl kegyes a  Telegdiek várával. Csupán általános tanulmányokban bukkan fel itt-ott Papmező neve. Talán mert  16-dik századnál régebbi  írásos emlékek nem szólnak róla, s habár egyszer-kétszer említik oklevelek, az önnáló erdélyi fejedelemséggel együtt a vár is megszünt létezni.

Papmező a Bihar-hegységhez tartozó Királyerdőtől délre, a Hollódi-patak partján fekszik. A község délkeleti határában állt a Telegdiek várkastélya. Egy megerősített, négyzetes elrendezésű, várral rokon nemesi udvarház volt, sarkainál inkább dekoratív mint védelmi célt szolgáló bástyával. A “végvári időkben” Szentjobb és Sólyomkő mellett Várad egyik mellékvárának számított.

Rómer Flóris így ír a romokról: “Hiában intéztünk kérdéseket magához a minden jellemzőtől megfosztott nagyszerű építményhez, melyet egészen az újabb ideig, birtokosai csak jövedelmes kőbányának tekintettek. (...) Storno úrral a mindentűl megfosztott és csak a kerítő falakkal bíró, de nem egészen keletelt várt kezdtük mérlegelni. (...) Az egésznek fő alakja egy délről északnak nyúló hosszúkás négyszög, Keleten négyszögű, nagy kiugrással.(...) Az egész mély vízároktól volt körülvéve és jelenleg is részben vízzel bővelkedik; a délnyugati szögletben pedig most is egy kerek torony nyomaival bír.

A várkastély alaprajza Storno Ferenc a helyszínen felvett vázlata után

(...) alul és közepett is a délkeleti falban van egyenes, tágasabb lőrézs, melyet ferde ugyanazon tágas űr felé nyúló, de szűkebb lyukak oldalaznak."

Egy lőrés a várfalban

1508. május 22-én Telegdy István, II. Ulászló kincstartója, új adományt (nova donatio) kap az összes addig öröklött és szerzett birtokaira (csak Bihar vármegyében 82 helységre), köztük Papmezőre is. Nem sokkal később Papmező az ebből a birtokállományból leválasztott váruradalom központja lesz.

II.Ulászló adománylevele Telegdy István részére. 1508.május 22. (MNL, Dl 21841)

Telegdi István reneszánsz sírköve a mezőtelegdi plébániatemplomban

Papmező várát 1558-ban említik először. Ekkor jelenti a váradi Szent-István káptalan Izabella királynénak, hogy parancsára Babolchay György kanonok személyesen találkozott Telegdy Miklóssal annak papmezői kőből épült (castrum lapideum) várában.

A mezőtelegdi templommal egyidőben, vagy kevéssel utána épülhetett. A község egyik házából illetve telkéről előkerült, és eredetileg a kastélyhoz tartozó reneszánsz ajtó és ablakkeret töredékei hasonlóságot mutatnak a telegdi templom kőfaragványaival. Az sem kizárható, hogy ugyanazok a mesterek dolgoztak mindkét építményen.

Nyíláskeretek a papmezei kastélyból (Emődi Tamás reconstrukcíós rajza)

A reformáció állandó viszálykodást teremtett az 1514. évi parasztháborúban kegyetlenül meggyilkolt Telegdy István két fia között. A Telegdy család tagjai előszeretettel pereskedtek egymással, háborgatták és pusztítgatták egymás birtokait. Miklós  fanatikusan üldözte a katolikusokat. Feldúlta a szentjobbi kolostort és hét frátert meggyilkolt, amiért  Ferdinánd király elkobozta Miklós  összes Csanád megyei birtokát.

Telegdy Mihály belekeveredett  Bekes Gáspár mozgolódásába, és 1575. augusztus 6-i szentenciában Báthory István szemrebbenés nélkül, Bekes Gáspár után elsőként a rokont ítéli családjára is kiterjedő fő- és jószágvesztésre. Mihálynak sikerült ugyan a királyi országrészbe menekülnie, de erdélyi nótáztatása folytán bihari jószágait elszedték tőle. Papmező kicsi várát a kincstár lefoglalta. 1589-ben Báthory Zsigmond váradi familiárisának, Fynthay Szabó Mártonnak adta a várat, majd 1595-ben Kornis Gáspár huszti főkapitány és főgenerális kapta meg a fejedelemtől. Gyulaffi Lestár feljegyzése alapján Papmező vára is belekapcsolódott az 1604.évi hadjárat történetébe. Kornis Gáspáré volt ugyan, de Bocskai megszerezte. Fel is tűnik  Bocskai István végrendeletében: “Úgymint Botskai Miklós Eötsénket, a’mint immár kezébe adtuk Erdéllyben Görgényt, Vétset, Sajót, most is nékie hagyjuk…Pap Mező is penig nálla maradjon örökben.”

Nem maradt. Visszakerült a Kornisokhoz.

“……totalibus et integris arce Pap Mező…..”-t amelyek mind Bihar megyében feküsznek, amelyeket a néhai Somlyói Báthori Istvántól vettek el 1595. április havában a három nemzet által Gyulafehérvárott tartott országgyűlésen annak hűtlensége folytán, mint aki a fejedelem élete ellen áskálódott és összeesküvést szőtt. A tőle elvett javakat ugyanazon az országgyűlésen átadták Ruszkai Kornis Gáspárnak, a fejedelem tanácsosának, Huszt vára kapitányának és Maramaros megye comesének, különösen azon szolgálatai fejében, amelyeket ezekben a zavaros időkben tanusitott. “

Erre az oklevélre hivatkozott 1633-ban a kolosmonostori konvent előtt Kornis Zsigmond, és lett a várkastély tulajdonosa. Papmező ezután a Kornis-házaspár fő lakóhelye lett. Ott is temették el őket. A „papmezei házánál" levő  kápolnában. Feleségét, Pálffy Ilonát, majd 1648-ban Kornis Zsigmond is itt, az általa építtetett " kistemplomban" lelt végső nyughelyet. Szalárdi János szerint „öccse Komis Ferenc ... igen nagy pompával és solennitással, sok költséggel készülvén, Papmezőre kivitte volt és a magátul újonnan építtetett kápolnába levő rakott temetőhelyébe tisztességgel temettette vala."

Papmezői várában tarotta gondos őrizet alatt Kornis Zsigmond a homoródi Kornisoktól megöröklött “Anjou-kárpitot”, egy vörös bársony antependiumot, melyet a családi hagyomány szerint Mária királynő, Nagy Lajos leánya adományozott a göncruszkai pálosoknak.

Bihar katolikusait a török foglalás előtt, a kisszámú plébános mellett a conventuális ferencesek gondozták, a katolikusok házaiban miséztek és kereszteltek. (Habár az erdélyi állam megteremtője, Fráter György, pálos szerzetes volt, ezen a vidéken a pálos missziók nem tudtak megmaradni.) A ferencesek Kornis Zsigmond váradi  házában is folytattak katolikus hittérítést, amiért Torma János váradi requisitor panaszt is tett Bihar vármegye nevében a katolikus főúr ellen. 1643-ban a sziciliai Bonaventura da Taormina működött a papmezői várban, és részletes beszámolót küldött a Hitterjesztés Szent Kongregációjának a Kornis Zsigmond védelme alatt folyó katolikus hittérítésről.

Nagyvárad, 1803. A vár, Váralja és a Kornis-kert. (MNL, S 11 Kamarai térképek)

Bihar vármegye a 16-dik század derekától kezdve szenvedett a portyázó török hordáktól  és nemsokára megkezdődött a hódoltatása is. Elesett Jenő, 1660 augusztus 25- én  Várad, maga után vonva  a kissebb kiszolgáló végváraknak is a török kézre kerülését. Már az 1660.év elején Bihar- és Zarándmegye föllázadt román jobbágysága csapatokká szervezkedve izgattak földesuraik ellen, kik Borosjenő bukása óta jobbára Váradra húzódtak. Várad török kézre kerülését követően pedig a partiumbeli jobbágyság azonnal felajánlotta önkéntes behódolását. Ali pasától hitlevelet kaptak, és vakon engedelmeskedtek a töröknek. 

“Castellum Papmező; helyőrsége (mely oláhokból állt) önként behívta a törököt. Sólyomkő vár;  a hely papja (vagy inkább testet öltött ördöge) fogadta be a törököt. Szentjobb; a parasztság őrizetére bízták, az át is adta.” (Bethlen János: Rerum Transylvanicorum, 1663) 
Papmező várát ekkortájt látta Evlia Celebi: “Papmező vára. Vára a Papmező hegy szélén, síkságra néző, négyszögalakú erődítmény. Ez a vár Erdélyben van s lakosai Várad elfoglalása után félelemből önként meghódoltak. Lakosai engedelmes ráják.“ 

1660 novemberében a zsolddefter szerint Papmező várában 150 főnyi török katonaság volt, 1432 akcse zsolddal:

dzsámi szolga: 3

müsztahfiz (várvédő gyalogos): 20

topcsi (tüzér): 10

fárisz (várvédő lovas): 70

aszab (gyalogos): 47

Papmező község 1880. évi pecsétjének lenyomata

Papmező Váraddal együtt szabadult fel.1692 júniusában vonulnak ki belőle a törökök. Az egyezség amelyet Häusler császári tábornok Várad visszafoglalásakor a törökkel kötött, többek között kimondta, hogy a törökök kötelesek: " 4. És hogy a kötés után való nap a két erős hely, Papmező és Szalonta, Kis Várdával együtt, úgy mint amely mindenkor Nagy Várad erőssége kormányától függőtt, átaladassék”. Így  a szalontai palánkból és Papmező várából is  bántatlanul elvonulhattak az azt védő katonák.

A török uralom után az osztrák következett.

1704-ben: „Pap Mező Vár el pusztult, németek el vivén belölle lövő szerszámokat, minden némü municiót 18 szekérrel vittel el, ugymint 4 sereg bontot, sok Taraczkot es szakallosokat, orat is után Császár udvarbirák vittek el, az után egyeb vasbul a hol volt, holmi épületekbe Hajduk el prédálták. Volt körül árak és halas Tó is volt; kapu felől volt edgy Malom ket kőre, az is el pusztult, csak a’ helye vagyon. Szőlő hegy is vagyon, de el pusztult, ha müvében volna, termene 30 cseber bort, Vár körül hegy allyáig Nagy Rétek, ha a gaz fel nem vötte volna, erdővé nem let volna, termene harom szaz Szekér széna. Két kapu között volt edgy szép kapolna, melette Pater Háza, de csak puszta kő falak álnak el romladozva. Varhoz valo földek volnanak, de nem sok, mert szoros a hely, és az többire a gaz nűtte fel.” (MOL, UC 168 : 40)

1735-ben: Castellum, mely egykor a Kornis családé volt. A hosszabb ideig itt lakó törökök és a Rákóczi-rebellio következtében elpusztult, olyannyira, hogy csak igen nagy költséggel lenne helyreállítható. A castellum mellett katholikus templomocska, melyet jelenleg sörfőzőnek használnak. (MOL, UC 80 : 6 /a)

1752-ben: A vár sarkain bástyával, évszázadokkal ezelőtt épült, széles árokkal sáncolva, belső romos épületeit most reparálják. Az uradalomnak a következő épületei vannak  bent: a vár közepén pince, nehogy a felette építendő ház ráomoljon, boltozatokkal erősítették meg. Kornis családé volt azelőtt a helység, már a fiscusra szállt. A családnak emeletes kastélya van itt, használhatatlan állapotban van, romos, egyik oldalszárnya még valamennyire ép. A kastély romjaitól mintegy száz lépésnyi távolságra újabb romok, az egykori katolikus templom maradványai. (MOL, UC 190 : 11)

MÉG EGY KARKÖTŐ

A szabadságharc leverését követő passzív ellenállás egy kelléke

A szóban forgó műtárgyat hajdani készítőjének egy oldalági leszármazottja, Kachemann Róbert  ajándékozta a Magyar Hadtörténeti Múzeumnak. A karkötőt fiatalon, alig tíz évesen, Reök Emília készítette.(Későbbi férje, Hofmann Gula anyai nagynénje volt Maderspach Károlyné Buchwald Franciska, akit Ruszkabánya főterén Haynau megvesszőztetett.)

Az apró színes gyöngyszemekből fűzött, bőrrel bélelt  karkötő zárószerkezetének egyik felét, a szebeni karkötőhöz hasonlóan, egy 1849. évi ezüst hatkrajcárosból alakították ki. A zárószerkezet ebben az esetben is két-két ezüst félgömb közbeiktatásával csatlakozik a véget lezáró ezüstpántokhoz. Hossza 188 mm, szélessége 43 mm. Fekete mezőben nefelejcs koszorú keretezi a középütt sorakozó arany színű kilenc betűt. A kilenc betűben tizenhárom aradi vértanú neve rejlik.

(A D betű Damjanich és Dessewffy Arisztid, az L pedig gróf Leiningen-Westerburg, Lázár Vilmos és Lahner György nevét idézi.)

Ezek az összeolvashatatlan betűk a kortársak számára, mind magyar mind német nyelven közismert utalást rejtettek.

Pokol Vigye Dinasztia Tetteit, Nemzetünk Átka Kísérje Léptöket Sírjukig

Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie

(Pannonia ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők)

A Maderspach ház, Ruszkabánya

ZARÁND-VÁRMEGYEI

oláh lázadásnak 1848-ik évi marcius-tól 1849-iki junius végéig terjedő rövid történeti vázlata. (részletek Baternay Imre kéziratban fennmaradt  visszaemlékezéseiből)

Zalatnai menekültek legyilkolása a preszakai határban

Ismeretlen szerző litográfiája, Hadtörténeti Múzeum, Képzőművészeti Gyűjtemény, leltári szám:85.48.1- A leltárkönyvben szereplő leírás, miszerint “A kép bal oldalán  fehér köpenyben és kalapban, puskáját felemelve valószínűleg Avram Iancu, a havasok királya”- téves. Iancu azokban a napokban (1848 október 23-24) nem tartózkodott Zalatnán és környékén.

Baternay Imre kézirata a mócvidéki vérengzésekről.

“Ez időben kezdődött az oláhok közötti viszálkodás, mert a Magyar Ministerium által rendelt ujonczozás sok helyen erőszakos ellent állások miatt, foganatba nem vétethetett, mi felsőbb helyen feljelentetvén, onnan az indulatok le csilapítása kedvéért, toborzás rendeltetett: mely...később hasonlókép ellent állásra talált”

1848 április elején Abrudbányán és környékén a már lázongó románok népgyűléseket tartottak, a város magyar lakossága pedig rettegett. Alsó-Fehér vármegye vezetése Simeon Balint verespataki lelkészt, Ion Buteanu abrudbányai ügyvédet és Avram Iancu táblai írnokot eltíltotta a népgyűléseken való részvételtől, ám a hónap végén Bánffy Miklós főispán már a románok fegyverkezéséről számolt be gr. Teleki József gubernátornak.Június 6-án Jancu kijelentette a bucsum-i népgyűlésen, hogy a magyaroknak vérrel kell fizetniük a mihálcfalvi sortűzért (1), az izgatásnak foganatja lett, és a románok fegyveresen jelentek meg a topánfalvi országos vásáron (június 19-én). Az izgatásba “besegített” az orláti 16.(1.román) határőrezred néhány tagja is. Puchner októbertől igénybe vette a románok segítségét a magyar lakta települések nemzetőrségeinek a lefegyverzésében. Puchner és a Szebenben székelő Román Nemzeti Komité parancsára október 22-én mozgósították a zalatnai románságot a helyi magyar nemzetőrők lefegyverzésére. Iancu levélben adott utasítást, hogy a támadással várják meg a topánfalvi prefektet. Nem várták meg, fosztogatni kezdtek és elzárták a menekülők útját. A nemzetőrök, Farkas László százados parancsára letették a fegyvert. Ezután került sor a 700 menekült lemészárlására. (A metesdi görög-katolikus papnak sikerült egy hamisított rendelettel leállítania az öldöklést, és a körülbelül 120 sebesült túlélőt Gyulafehérvárra kísérte.)

“Borzasztó napokat keletett élni 1848-ik esztendőben egész Erdélynek, melyek méltán gyász,- vagy igazabban vér-betűkkel fel jegyzendők, örök emlékül az utó kornak, midőn canibálokként a pusztító oláhság, 2000 családon fejül,- nem véve tekintetbe el aggott öregeket, közép[korú], és csecs szopó gyemekeket, anyákat leányokat megfertőzve-, a leg nagyobb kínzással, kit csal elöl hátul kaphatott, kaszával, lándzsával, fejszével, vasvillával, és más egyéb eszközökkel- lelketlenül levetkezvén az emberséget – kigondolt pokoli kínok között, legyilkolt.”

“ October 12-én dél tájba egy csütörtöki napon, heti vásár alkalmával, Brád helységben szana szét futkározásokat lehetett észre venni, a már külömben is megrémült s ijedt magyarság, minden leg kissebb zajra, tüstént talpon szokott lenni; .....-Nevezetese, megjegyzésre méltó a Kis Halmágyi g.n.e. oláh lelkész ki is éjszakának idején, a lándzsával, vasvillával, és más egyébb gyilkoló gyilkoló eszkökkel fel fegyverkezett köz népet a templomban egybe gyűjtötte és ott némi irományokat olvasott fel nekiek, és miután ez megtörtént, nagy büntetés terhe alatt, titokban hatalmas parancsokat osztott ki, végre hogy mire?- azt bizonyosan tudni nem lehet, őket fel eskedtette.....Ugyan ezen hó 21-én virradóra, a Brád helységbéli békés polgároknak nyughatatlan szenvedéseiket ujra nagy zaj és ijedség riasztá fel.....némelyek befogott lovakkal, apró gyermekeikkel, s potgyászaikkal felrakodva ....gyalog útnak s erdőknek indultak...a Kristsóri magyarság maga menekülése végett Brádra futott...a Kristsóri helységbe bé szálongált oláhság, az nap, a rablást bénem végezhetvén, nem érkeztek Brádra jönni...a megye fő Ispánja ifjb. G. Bethlen Gábor, ...id. Hollaki Ferenc, Kozma Lajos nejével ( ez utóbbi csakugyan másnap szerencsétlenségére megint vissza tért) menekültek magyar honba.....mintegy 20 szekérrel ezen hó 23-án virradóra utnak indultak: Brádról –(27 személyt sorol fel), Kristsorról – ( 9 személy), Körösbányáról – (14 személy). Hunyad megyeiek (2 személy)”

A menekülők Nagyhalmágyig jutottak, az ottani fegyveres románokat kikerülendő, a ma Arad megyéhez tartozó Leasa (volt Sövényes) felé fordultak. A románok észrevették őket, félreverték a harangot és akit elkaptak visszakényszerítettek Halmágynak.

 “..különösen Baternay Antalt – ki előlük el rejtvén magát- erősen keresték, mondván: hogy annak vére után szomjuznak....”

“...de mivel egysem mert magányosan a bokrokban- mint vad állat-bújkálni Baternay Antal és Imre arra igyekeztek a kalauzt bírni, hogy őket az erdőkön keresztül ál utakon magyar ország széléig nőjeikkel s gyermekeikkel ki vezesse -... mit a vezető... meg tenni teljességgel nem akart.

Baternay Imréné és egy Nándra Klára nevű aszony, gyermekeikkel, visszamentek a kalauz házába éjszakázni. Baternay Antal, a felesége, Géza nevű kisfiukkal és Baternay Imre, a memoár írója együtt maradtak. Más “botorkálók”-kal egyetemben a távolban tűz lobbanását és három mély dörgést hallottak.”Jól felvéve a tájékot” többeknek az volt a véleménye, hogy Zalatnán történt valami, a bányavárost megtámadhatták a románok.(Baternay Imre ekkor azonnal elhozta feleségét és gyermekeit a kalaus házából.) Másnap, október 25-én délután fél négy tájban, megtámadták Körösbányát is. A helybeliek először házról házra járva, bevonták a háromszínű lobogót és fehéret tűztek ki helyébe, majd a Schisel patikusnál elhelyezett kétfejű sasos címereket (a tűzoltóságé volt) szögeszték ki a házaikra. Ifj. Ribitzei Ferenc vezetésével, fehér zászlóval, küldöttség indult tárgyalni a románokkal, akiknek egy “Mik Lucza Petrucz” volt a vezérük. A támadók a fegyvereket kérték a császár nevében, és mit tehetett volna a Körösbányán maradt, fegyverforgatásra alkalmas, 20 magyar? (Baternay itt egy pontos számadatot ad meg Zaránd vármegye lakosságának etnikai össztételéről: 710 magyar, 51.323 román)

A kézirat szerzője ezután névszerint felsorolja azokat személyeket akik habár Brádról elmenekültek, Halmágynál románok kezére kerültek és ezek meggyilkolták őket.

Brády Andrást egy fejsze fokával súlytották fejbe. Killer János nevű kocsisát, aki menteni próbálta Brády Andrásnét és még egy pár személyt, lándzsával átdöftek “ a leg kínosabb vonaglások között lelte halálát, s ura testére rogyott” Brády Andrásnét, született Szimonides Teréziát több halálos szúrással öltek meg, özvegy Kristóri Ábrahámné, született Brády Joszephának a hasát hasították fel, leányát a 15 éves Matildát 6 éves kistestvérével átszúrva gyilkolták meg.

Itt megszakítom a felsorolást, nem tárgya ezen írásnak az ördögi kegyetlenséggel elkövetett gyilkolások ecsetelése. (Ezeket a borzalmakat maga az egyik elkövető, Trifa Ioan is elismerte kihallgatása során) Baternay Imre ezután áttér a következő napokban Acsuca, Bradesti, Csucsa, Brád, Körösbánya, Cebea környékén és Hunyad megyében megtörtént, hasonlóan véres események leírására. Rengeteg nevet sorol fel.

“Ugyan ezen hó 29-én reggel mint egy 9. óra tájban megérkezik Leiningen regimentjéből fö hadnagy Klima, ki is Körösynél a néhány magyarokat meg pillantotta, bámulva ezen szókkal üdvözlé: -Hát még életben vannak ? s azzal egyenesen a táborba sietett, a hova a magyarok is kirendelve voltak”

1849 februárjában, a románok lecsillapítására, a megyébe berendelték Sánta kormánybiztos kíséretében Csutak Kálmán őrnagyot 3 ágyúval és 1200 honvéddel. Ezután Hatvani Imre története, az abrudbányai és a verespataki mészárlások következtek.

 

“Itten gyenge tollamat le teszem, és a történtek mélyebb okai fel fedezését,......egy késöbbi arra való hivatással inkább el látott, történet íróra bízom”

.......................................

1. 1848 június 2-án a mihálcfalvi lázongó román jobbágyok megtagadták az úrbéri szolgáltatásokat és szembeszálltak a kivezényelt székely határőrökkel. Balázs Manó kapitány elrendelte a sortüzet.