HÁROM JELES LOVAG

Angolországba ment tornaviadalra

Az Edward tekercs, 1461 (The Free Library of Philadelphia, Rare Book Department, Lewis E 201)

“Most dread Souveregne Lord.  please jour Grace to understand that there be come to Cantenbury III worshipfull Knigths of the King of Hyngaris court callet Uladislaus of Bodna, Fredericus of Waredma, and Lancelagus od Tresulwan....- Igen rettegett felséges úr. Kegyeskedjék Felséged tudtúl venni, hogy Canterburyba érkezett a magyar király udvarából három jeles lovag, kiknek neve Uladislaus de Bodna, Fredericus de Waredma  és Lancelagus de Tresulwan....” (Harleian manuscripts no.69/12, p.113-114, British Museum)

Konrad Bote Képes krónikája, 1492 (BSB-Ink B-765)

Konrad Bote krónikás úgy tudta, hogy német nyelvterületen az első lovagi tornát Madarász Henrik hírdette meg Magdeburgban, a magyarok feletti győzelem emlékére. A harci játékok magyar vonatkozásait hangsúlyozza Matthäus Schwarz is 1518-ban megjelent Trachtatenbuchjában. “..di gestallt kaiser hainrichs ein phaltzgraf  bey rein, Bairn vnd saxen hertzog gwöst im 948. iar wider die unglaubigen hunos, vigaros vnd walachos gestriten, diser hat den saxen francken Bairn Schwaben den Turnier geben, sein Sun Ott ward kaiser nach im – Henrik császár a 948-dik évben a hitetlen hunok, bolgárok és vlachok ellen harcolt, ő adta a szászoknak, frankoknak, bajoroknak, sváboknak a lovagi tornát, utána pedig fia, Ottó lett a császár...”

Marx Walther tornakönyve, Augsburg, 1506/1511 (BSB, Hss Cgm 1930)

Magyarországon a lovagi tornát az Anjou királyok és a királynék udvartartásával idekerült idegen lovagok honosították meg és  virágkora a XIV-XV. századra tehető - mondják a történészek. Ám adatokat harci játékokról már a XIII. század végén is találunk. Nem perdöntő viadalról (istenítélet), hanem szabályos lovagi megmérettetésről. III. András 1291 augusztusa után kelt adomány-megerősítő oklevelében olvasunk Ratold fia Tamás magisterről, akit a király néhány báróval és nemessel, Boldog István király ünnepe előtti szombaton, Bécs vára alá küldött harci játékokra.(“..quod cum nos quosdam barrones et nobiles regni nostri sabbato proximo ante festum beati regis sub castrum Wÿennense ad ludum bellicale misissemus..”) Tamás mester a játékok során a jobb kezén megsebesült, katonai buzgóságáról és becsületességéről pedig (Borsa) Roland erdélyi vajda és az ő fívérei, István magister és Kopasz, valamint (Aba) Amadé nádor tesznek tanúbizonyságot. (MOL, DL 39202)

Tornakönyv az 1489 és 1511 között Innsbruckban, Nürnbergben és Heidelbergben lezajlott harci játékokról (BSB Cod.icon.308 f.6r)

A lovagi tornák Magyarországon való megjelenésével vette kezdetét a katonai eredetű és funkciójú sisakdísz elterjedése. Ez tette felismerhetővé a zártrostélyú sisakban küzdő lovagot. Egyénítő jellegétből adódóan, az élő heraldika korában, a sisakdísz több esetben még az azonos nemzetségi címert viselő atyafiakat is megkülönböztette egymástól. Tehát a lovagi tornák kezdeteit hozzáigazíthatjuk a sisakdísz-adományok megjelenéséhez  Legrégibb ábrázolása pecséteken jelenik meg de még toll-legyezőként, habár ezt inkább valamilyen vezetői jelvénynek, rangjelzőnek tekinthetjük. Ilyet láthatunk Mihály zólyomi ispán 1273. évi pecsétjén (pajzs, benne kereszt, a pajzs bal felső sarkánál tollforgós lovagsisak, MOL DL 40111), és ilyen toll-legyezővel (fiktív) ábrázolja az Árpád címert a zürichi tekercs.

A zürichi tekercs (1315-20 táján keletkexett címergyűjtemény)

Az első dokumentálisan fennmaradt sisakdísz-adomány Anjou Károlytól származik. 1326 április 7-én sisakdíszt (cymier) adományoz a Sopron megyei Imre fia Miklós magisternek, atyafiainak és egész nemzetségének. A sisakdísz  aranyozott kék szárnyait kiterjesztő sólymot ábrázol, szárnyai alatt aranyozott lóhere levelek, a sólyom csőre fölött aranyozott zöld ág látható.A király megtíltja, hogy bárki rajtuk kívűl a sisakdíszt akár arany, akár ezüst, akár más színben viselje, vagy ezért a sisakdíszért Miklóst vagy ennek rokonait zaklassa. Ha a korábbi királyok valakinek sisakdíszül sólymot adományoztak volna, bármely színben vagy  formában, az adomány érvényességét a király visszavonja a jelen oklevél által (“...ita nihilominus ut si qui predecessorum nostrorum regum Hungarie quibuspiam de regno nostro falconem sub quovis colore vel specie pro crista contulissent auctoritate presentium revocamus..” MOL, DL 262464)

Az oklevél szövege két értékes adatot is tartalmaz. Az első az, hogy a Csebi Pogányok címere tulajdonképpen ősük sisakdíszének a címerpajzsra való levándorlásából született (akárcsak a Zichyek, a Forgáchok vagy a Kállayak címere).A másik amit megtudhatunk, mivel a záradékban I.Károly “elődeink által adományozott” sisakdíszre utal, ez az oklevél nem az első, csupán a legkorábbról fennmaradt ilyen tartalmú dokumentum. Nagyon valószínű, hogy Magyarországon  már az Anjou királyok előtt is voltak valódi lovagi tornák. Nehezebb megmondani melyik vagy milyen elődjére gondolt a király. Vencelt és Ottót nem tekintette elődjének. III. Andrásról tudjuk, hogy emberei résztvettek hadijátékokban, viszont Anjou Károly szemében ő sem volt jogszerinti magyar király. Ezt a kifejezést minden bizonnyal apjára, Martell Károlyra értette, aki III. András trónrakerülése után tüntetőleg élt a Rex Hungariae címmel.

Insbruck, 1497 (BSB Cod.icon.308 f.14r)

Nagy Lajos idejéből hasonlóan csekély számú udvari lovagról van adat, de tudjuk, hogy ekkor már a lovagi szolgálat utat biztosított a magasabb hivatalok felé. Zsigmond korában  rendszeressé váltak a díszes külsőségek között vívott lovagi tornák, amelyen előkelőségek és a királyi ház tagjai is részt vettek. (A király ezeket a  rendezvények gyakra saját céljainak az elérésére is felhasználta) 1412 májusában fél Európát bejárta a hír, hogy Budán, a lengyel király látogatása alkalmából lovagi torna lesz, a győztes aranypatkós, csatlósa ezüstpatkós lovat fog kapni. Erről herforsti Henrik leveléből értesült egy Mainzban követségben járó személy -neve ismeretlen maradt - aki ugyancsak levélben értesítette, Aschaffenburgban, a német lovagrend nagymesterét Egloffstein Konrádot. (ZsO III.2062) A “technikai” szükségből született heraldikai adományt, habár még szolgál torna-célt,  elsősorban társadalmi kitüntetésnek tekintik és Zsigmond ilyen szándékkal is osztogatja azt.

 

Albrecht Altdorfer: Zászlóhordozók (Albertina Múzeum)

Mátyás udvarában felújult a lovagi torna, így indult megmérettetésre Angliába a három  lovag. Nem tudjuk kapták-e IV. Edwárdtól erre engedelmet, ha igen dicsőséget arattak-e, netalán kudarcot vallottak. Viszont sok apró de érdekes dolgot tudunk meg az újkor küszöbén élt lovagok életéről.

Uladislaus, Fredericus és Lancelagus a magyar királynénak Edwárdhoz és feleségéhez szóló levelével indultak útra. Calais-ban szíves fogadtatásban részesültek és Angliába érkezésük után a Térdszalag-rend főfegyvernöke ajánlotta őket a király figyelmébe. A Szent Jakab-féle bűnbocsánat alkalmával rendezett ünnepélyen kívántak résztvenni a harcjátékokban. Latinul benyújtott vívásfeltételeiket maga a főfegyvernök fordította angol nyelvre IV.Edward számára. Azok számára akik feltételeiket efogadják és ellenfélnek jelentkeznek Uladislaus egy arany vívó koronát, Fredericus egy arany lándzsahegyet, Lancelagus pedig egy arany kardot ajánlott fel, amit a leendő ellenfélnek a megmérettetésig nyilvánosan viselnie kell.

Uladislaus lóháton és felfegyverkezve, 15 futásban, Nápolyban divatozó vívásra hívja ki ellenfelét. Az első öt futásnál Uladislaus, a korlát végétől tizenegy lándzsahosszra állva várva be ellenfele támadását, a második öt futásnál az ellenfél várva be őt, míg az utolsó öt futásnál mindketten az egész pálya hosszában vívhatnak. Ha valamelyikük lándzsáját nem az összecsapás pillanatában ejtené el, azt vissza nem kaphatja, hacsak (!) az egyik jelenlévő hölgy ezt nem óhajtja.  Fredericus húsz futásra hívta ki ellenfelét. Ő a véletlenül leejtett lándzsa visszaadását egy találós kérdés megfejtéséhez köti, viszont egy lord leányának az óhajára a kérdés megválaszolását elengedhetik. Lancelagus nem határozza meg a futamok számát, ő addig szándékszik küzdeni míg egyikük lándzsája eltörik. Ezután huszonöt kardcsapással folytatódjék a küzdelem, a vágások minden neme megendedett, a szúrást kivéve. Az elejtett lándzsáját tulajdonosa úgy kapja vissza, ha ellenfele hölgyének egy gyémántot ad át, elejtett karját  viszont csak a király óhajára.

Így léptek ki a bajszérűre a régi idők lovagjai, mutogatván ügyességüket, merésszégüket, hírnevet, babérokat és halálos sebeket aratva.