CSEBERCSÍK

II. Rákóczi Ferenc  és harminc bucsáki magyar.

 

Kevéssel a zsibói harc után, 1705 november 23-án indultak el Bay Mihály és Pápay Gáspár tatárországi útjukra. Kővárvidékéről, a Kovásinál felállított táborból, a Prut, a Dnyeszter és a Duna-torkolat Kilia ága közti területen át vezetett II. Rákóczi Ferenc két küldött követének útja a Krímbe, a tatár kánhoz.

1706 március 20- án egy Dnyeszter melléki faluban megháltak.

“ Die 20. Martij, szombaton, indulván Janok-Palánkáról, háltunk az Neszter-parton, Csebercsík nevű magyar faluban. Ezen Csebercsík nevű falut, többekkel együtt László király telepítette volt meg, több falukkal együtt, Akkerman avagy Nyeszter-Fejérvár körül, Bessarábiában sive Bucsákban; már az több faluk mind elpusztultanak, ez az egy maradott meg, ennek is hasonfele már oláh falu.

Ezek még ez mai napig magyar nyelven beszélnek; az tatár chán jobbágy-faluja, chán kislájához (uradalmához) tartozó. Ezek még vadnak gazdaemberek harmincan; gyermeki, cselédi sokan vadnak, jó magabíró emberek; panaszolkodák, hogy már egynehány esztendőtől fogva páterek nincsen, katolikusok lévén másként. Házasodnak, szaporodnak, multiplicalódnak magok között pap nélkül, sőt négy-öt esztendős gyermekek vagyon az oly pap nélkül házasult és férjhezmenteknek kereszteletlen, sokan penig gyermekeik közül kereszteletlen meg is holtanak. Mindenük nagy lelkük fájdalmával panaszkodnak papjuk iránt való fogyatkozásukról; bárcsak- úgymond- három négy esztendőben jőne egy pap közikbe, aki gyermekeiket megkeresztelné – esketné, gyónhatnának nekie. Oly durusok (kemények) penig az maguk vallásában, hogy noha oláh pap lakik falujokban: mégis készebbek kereszteletlen gyermekeket eltemetni, mintsem az oláh papal megkereszteltetni. Minekünk lelkünkre kötötték, hogy Kegyemes Urunk ő Nagyságának jelentsük meg,, s kérjük ő Nagyságát, hogy küldjön nekiek egy pátert, készek ők magok tehetségek szerint fizetni és a pátert eltartani, de oly páter kellene, a ki magyarul tudna mert ők magyar és oláh nyelven kúvül mást nem tudnak.

Annuatim penig ad egy-egy gazdaember egy-egy tallért, egy-egy véka lisztet, egy-egy véka kölest, egy-egy szekér fát, egy-egy tyúkot, azonkívül esketés, halottemetés és kereszteléstől külön fizetést.”

Érsekújvár

A fejedelem még ugyanabban az évben Érsekújvárról küldött Csebercsíkra papot, Páter Lippai Istvánt. Feltételezhetjük, hogy Rákóczi többször kért jelentést a bucsági magyarokról, mert a páter kétszer is megjelent a fejedelem előtt. Körössy Györgynek (1) a feljegyzéséből tudjuk, Lippai 1707 júliusában indult vissza Tatárországba, majd 1709 decemberében ismét a fejedelem udvarában tartózkodik.

 Ráday Pálnál találjuk erre utalást és némi kiegészítést Csebercsík multjáról.

“Die 6. decembris Anno 1709
Jött hozzám azon pap-ember, a kit ennekelötte négy esztedővel a Felséges Fejedelem Tatárországba küldött, ott egy Csoborcsa nevű faluban lakos magyarok kívánságára, beszélvén sok kérdezkedések között, eredetit azon magyarok ottlétinek; hogy t.i. minekutána László király Várnánál megverettetett a törökök által, és azután csakhamar Magyar-Nyeszter-Fejérvár is (kit törökül Akkermannak is hívnak, és a Nyeszter partján, a tenger mellett van építve) részekre esett: akkor maradtak el az ottvaló lakosokból, most jobbágysága alatt lévén a tatár chánnak, aki őket aga által, több Bucsákban levő jószágával együtt kormányoztatja”

Csebercsík (Ciuburciu) napjainkban

A bucsáki magyarokról senki sem tud már, csupán a környező helynevek emlékeznek még rájuk ( Unguri, Unguri-Holoşniţa).

………………………………..

1. Körössy Györgyöt Zrínyi Ilona rendelte a gyermek Rákóczi mellé kamarásnak. Thököly táborában mindig ő főzött rá, mérgezéstől tartva. Rákóczi főkamarása és családi kincstatója lesz. “Durus magyar ember” mondja róla a fejedelem. 1707 és 1709 első feléből fennmaradt számadási feljegyzéseiből kitűnik, hogy másfél év alatt több mint 10.000 arany ment át a kezén.

“ 1707. Erogatio Aureorum
…….
Die 19.July. Tatárországba ment Páter Lippai István uramnak………….43

 

KENÉZEK ÉS KENÉZSÉGEK II.

Amikor a székelyek ispánja oláh vajda volt. 

A kenézségek eredetére, jogi, gazdasági és társadalmi szerepére vonatkozó legelső történeti kutatások Erdélyben kezdődtek,1845-ben. A kolozsvári „Nemzeti Társalkodó” című hetilap szerkesztői felvetették a kérdést: ”Kik és mik voltak az Erdélyi kenézek és kenézségek a magyar királyok idejében, és milyen népek tartoztak ezek jurisdikciója alá?” Egy év múlva Nagyenyeden megjelent Hilibi Gáal László „Vizsgálódás az Erdélyi kenézségekről” című munkája. A „vizsgálódást” Vasile Moga román ortodox püspöknek és Lemény János, az erdélyi görög katolikusok püspökének az 1842-es Szebeni országgyűléshez benyújtott petíciója indította el. A püspökök a románságnak mint „társnemzetnek” az elismerését kérték, ősi, még a Fundus Regius biztosította jogaira hivatkozva (antiqua lex districtum Valachicum). Hilibi munkájában az erdélyi románok időbeli elsőbbségét igyekszik bizonyítani, és ősi jogaik elvesztését a magyar nemesség önkényes intézkedéseivel magyarázza.(1)

Nem sokkal Hilibi után Kemény János gróf, az erdélyi történelmi források akkori legjobb ismerője megjelenteti azonos témájú írását (Ueber die Ehemaligen Knesen und Kenesiate der Walachen in Siebenbürgen) ami máig a kenézségekre vonatkozó egyik legjobb tanulmány. Kemény megkérdőjelezi a kenézi intézménynek a magyar feudális állam létrehozásában játtszott meghatározónak mondott szerepét és fontosságát, és a románság erdélyi jelenlétét a Balkánról való beszivárgásban keresi. (2)

Mivel a kenézségeknek Erdélyben való megjelenését egyszerűen a román telepítésekkel magyarázzák, érdemes aprólékosabban megvizsgálni az első fennmaradt oláh telepítésről szóló okirat előtti forrásokat is.

Az első ismert oklevél ami egyértelműen oláh telepítéseket említ 1292-ből való.(3) Addig csupán kenézeket és románokat említenek a források, anélkül, hogy a kettőt összefüggésbe bírnánk hozni. A legelső említett kenézről III. Ince pápának a kalocsai érsekhez írt leveléből értesülünk. A pápa 1205-ben, a valaha élt bihari, esetleg zarándi Bele (Béla?) kenéz fiainak a földjén levő hanyatló ortodox püspökséget említi, amit a katolicizmus „szárnyai alá” szeretne hozni.( ”..quidam episcopatus in terram filiorum Bele knese consistit”) Erős, jól szervezett kenézség lehetett ha területén püspökség működött, és sokkal régebbi volt mint említésének ideje, hisz Bele kenéz (4) már nem élt, a templom pedig romlásos állapotban volt. Valamikor a XII.század elején vagy közepén már létezhetett. Biharban a kenézségek már a tatárjárást megelőzően jó szervezett faluközégeket alkothattak, egymással szoros összeköttetésben voltak, hisz Rogerius Mester művében már szerepeltek. A kenézek bíráskodtak, lovakat, állatokat, fegyvereket, ajándékot és hasznos ruhaneműt szereztek a tatároknak ”constituerunt caneseos, id est balivos, qui iustitiam facerent et eis equos, animalia, arma, exemia et vestimenta utilia procurarent"

Kik voltak ezek, a románok szervezett betelepítése előtt itt élt korai kenézek? Csupán a mongol támadás alatt elpusztult okiratok hiánya késztet bennünket arra, hogy bizonyos fokig szétválasszuk a románság jelentétét a kenézségek megjelenésétől, vagy számításba vehetjük, a kenézség intézményét Erdély őslakosságának szláv elemei is meghonosíthatták. Már a XIII.századi, a kenézeket jogaikban megerősítő okiratokban gyakran fellelni olyan megfogalmazást amikor a románokat más népektől külön említik (populis et Olachys) és utalva az „élőző idők” szokásaira, kérik a lakosságot, hogy az új kenézt békével fogadják (..tanquam aliis kenesys predecessoribus - mint az összes előző kenézt).

A XIII.százdban az Erdélyi-medence belseje a várbirtokok eladományozása révén magánkézre került. A kialakuló új fő-, közép- és kisnemesség birtokába ment át. A várak gazdasági központokként nyertek új jelentőséget, a várszervezetek népességének vezető rétegéből nemesség lett, a köznépéből kivált a szabad paraszság (szászok, székelyek), és a földesurának szolgáltatásokkal tartozó jobbágyság. A társadalmi osztályok szilárd körvonalat nyertek, létre jött a rendiség. Az erdélyi román társadalom életében is átrétegződés következett be. A kenézek hűbéres földje idővel örökbirtokká változott (5), voltak kenézek akik nemes-kenézi (a nobiles kenezii a királyi seregbe egy lándzsát küldtek, és anyagi kötelezettségeik is voltak) vagy köznemesi rangot kaptak, a király főnemesi címet azonban kevésnek adományozott.

A románság vezető rétegének társadalmi emelkedése Máramarosban és Hunyadban ment végbe a leggyorsabban.(6) Nagyon kevés adatunk van viszont az önálló közigazgatású Kővár és Naszód vidéki, valamint Fogaras földi kenézségekről.

Kővár districtus a szilágysági és a máramarosi erdőségek nyúlványában, a Lápos medencéjében volt. Talán elszigeteltségének tulajdonítható, hogy az itteni falutelepülések a XIV. század közepéig nem kerültek be a feudális viszonyok társadalmi-jogi forgatagába, hosszú ideig megőrizhették függetlenségüket. Kővár vidéke volt a Drágffyak legerősebb befolyási zónája. 1387-ben kapták meg Kövár várát, és a székelyek ispánjai címet (7)

„Nos Sigismundus... Nobilis viri Iwan Olachi, filij Dragomerij, filij scilicet sororis vterine (édestestvérek) Magnificorum virorum Balc et Draag wayuode inter ceteros honores Comitum Siculorum fidelium nostrorum...”

Drág és Balc valóságos autonóm uradalmat hoznak létre, amit a királyok nemcsak megtűrnek, de gyakran el is ismertek. Ez viszont arra ösztönözte a két román vajdát, hogy további területeket foglajanak el.1388 május elsején Zsigmond Visegrádról utasítja a váradi püspököt, hogy kusalyi Jakch Györgyöt iktassa vissza az Aranyos várához tartozó birtokába, melyet tőle Balc és Drág vajdák jogtalanul elvettek és Kövár várához csatolták.

„Nos Sigismundus..... Quod magister Georgius filius condam magistri Jakch de kusal Thezaurarius noster....contra Balk et Draag Wayuodas Comites Siculorum nostrorum...”

A király semmi elmarasztalásban nem részesíti a vajdákat, továbbra is megtartották címüket ( 1388 jülis 2.-án Draag et Balk voyuodas Comites Syculorum vestrorum..), kusalyi Jakch Györgygyel pedig kiegyeztek. Három falut átengedtek előző tulajdonosának, egyet pedig Kővárhoz csatoltak. De az erre az ügyre vonatkozó január 6-dikai levelében Zsigmond a fívéreket már egyszerűen csak vajdáknak nevezi, amiből arra is következtethetünk, hogy végül mégiscsak megvonta tőlük az ispáni címet.

A Kővár-vidékre vonatkozó okiratok nem említenek kenézeket, és ennek magyarázatát megtaláljuk Bethlen Gábor fejedelem egyik levelében.”Kővár vidékén a kezdetektől jobbára boérok voltak, nemsséget kapva, Vajdáknak nevezik őket”


Naszód vidéknek a Radnai-havasok, a Cibles és a Borgói-hegység közti, földművelésre kevésbé alkalmas területe sokáig elkerülte a feudális uradalmak kialakulását. Csak a XVI.század elején találkozunk a dokumentumokban Pasko vajdával (1503) és a kenézség intézményével. A naszódiak 1518-ban aranykitermelésre kapnak jogot, ami megmagyarázza kivételesen jó társadalmi-jogi helyzetüket. 1523-ban a radnai kenézek (omnes Kenezii Vallis Radnensis) kérik a besztercei magistrátust, hogy jelöljön ki számukra Fűzkúton (Sălcuţa), Telcs (Telciu) és Hordó (Hordou, ma Coşbuc) között egy ortodox templom építésére alkalmas területet.

A kenézség intézménye nagyban hozzájárult a románság nemzetiségi öntudatának a megőrzéséhez. A katolikus vallást kevés román nemes-kenéz vette fel. (A máramarosiak szinte kirárólag megmaradtak görögkeleti hitükön.) Áttérési kényszert a magyar királyok sem alkalmaztak másutt mint Dél-Erdélyben, Szeben és Fogaras vidékén. A XV. század első felétől ennek elsősorban politikai okai voltak. Fogaras földje sokáig a havaselvi vajdák hűbéres magánbirtoka volt, a románság vezető rétegének jogviszonyait ők szabályozták, és a lakosság a későbbi korokban is állandó viszonyban maradt a havaselvi románokkal. Fogaras földjén falubírókkal és bojárokkal találkozunk. Még a XVII.századi dokumentumok is csaknem megmagyarázni kényszerülnek a bírók jogi helyzetét, kihangsúlyozva a kenézekéhez hasonló, a köznép és a bojárok között átmenetet képező helyzetüket.( judex sive Kenezius).

Az erdélyi szászok (Universitas Saxonum Transylvaniae) többsége a középkor végére szabad városokban lakó, iparos-kereskedő polgárrá lett. Jogállásuk hasonló lett a vármegyékbeli magyar nemességéhez, és a királyi kiváltságleveleknek köszönhetően soha nem kerültek jobbágyi sorba, úgy mint a száz városok körül pásztoréletet folytató román népelemek. A szászok által lakott területeken a román kenézek nevei csaknem mindig peres ügyekben, felkeléseket vagy véres önkényeskedéseket leíró dokumentumokban bukkannak fel.

Nagyszeben a XVI.században, Hermann Fabini 

A havaselvi vajdákról Fogaras birtoklásának korszakából gyér okleveles anyag maradt ránk, ám ennyiből is világosan kiderül, hogy a társadalmi rétegződés folyamata során a románság körében létrejött egy helyi elit, a szabad faluközösségek pedig szolgasorba süllyedtek. A fogarasi román bojérok arra törekedtek, hogy a havaselvi vajdáktól függetlenül, a legfelső hatalomtól, a magyar királyoktól kapott adománylevelek által tegyék birtokukat örökölhetővé.(8) Fogaras Havaselve fellegvára volt, de földje a magyar királyok jóvoltából gyakran kézről-kézre járt. A szászok is igényt tarottak rá. Ezenkívül a havaselvi vajdák gyakran lázadásra serkellték a fogarasi románságot, hisz Fogarast és Omlást ők is független birtokukként szerették volna látni.

1413-ban a románság felkelésben tört ki, amely véres konfliktussá nőtte ki magát. A források hat fogarasi román nő halálát említik „quisbusdam homocidis in sex personis femineis de Walachorum genere”. A felek kiegyezésére és az ítélethozatalra Nagysinken, 1413 szeptember 30-án került sor Janus Niger és Janus ispán királyi és széki bírók előtt. A fogarasi románok mozgalma meg-megújult, hol földesuraik, hol a szászok ellen. Az 1430. évi lázadás olyan pusztítással járhatott, hogy egy névtelen másoló Szent Ágostonról szóló munkáját a következő szavakkal zárja: ” Finis huius libri sub a.1433 tempore disturbii cum Olahis de Fugaras- Zárom ezt a könyvet 1433.év. a fogarasi románok zavargása idején” 

1434 június 2-án Kusalyi Jakch Mihály, a székelyek ispánja figyelmezteti a brassói szászokat a fogarasi románok mozgolódásáról. A románok ekkor megpróbáltak tárgyalni a törökkel és segíteni azok behatolását Fogarasba. A székelyek ispánja kéri a brassóiakat, hogy minden erejükkel azonnal induljanak a hegyekbe (cum tota vestra potenta singulis diebus Alpes ascendati), pusztítsák el a galád fogarasi oláhokat (perfidos Walachos de Fogoras penitus interficiatis), és elfogott gyermekeiket és asszonyaikat zárassák börtönbe (demtis pueris et mulieribus quoa captos, si apprehendere poteritis, abducetis), míg ő is sietve megérkezik.

A havaselvi vajdák betörésére gyakran számíthatott Fogaras. Ilyen eset volt 1456-ban amikor fegyveres román parasztok, II.Vladislav havaselvi vajda támagatásával, megtámadták Fogaras várát, mert az Hunyadi János tulajdonába került. ”infideles Wolachy fortalitium nostrum Fogaras obsederunt et ipsi fortalitio nostro iam plures fecerunt insultus”. A Kárpátokon innen és túl élő románság szolidaritása állandó összetüzésekhez, támadásokhoz, gyakran felkeléshez vezetett. A jogaiktól vagy a legelőiktől megfosztott románok a szászok ellen fordultak, főleg miután Omlás a hétszékbeli szász közigazgatás része lett. 1469-ben a szászok panasszal fordulnak Mátyáshoz, sérelmezve, hogy földjeiken a nyájaikat legeltető román pásztorok visszutasítják az ezért fizetendő pénzadót. A király válaszában utasítja a szászokat, hogy ha a románok olyan erőt képviselnek, hogy nem lehet őket kényszeríteni, forduljanak Erdély vajdájához. A Fogarast érő támadások annyira elszaporodnak, hogy 1473-ban a várat új védmüvekkel erősítik meg. Más szászok lakta területeken is csaknem mindennapossá váltak a románok támadásai. Nagyselyk és Medgyes 1474-ben panaszkodik a román parasztok felkelésére, ami Szebenre is kiterjedhetett, mert tudjuk hogy a mozgalom vezetőit (Reschinar, Kereszténysziget, Kálvásár, Székelyandrásfalva, Szibiel és Aranyosivánfalva) 1476-ban a szebeni magisztrátus még fogságban tartotta.

Nagy Lajos halála után Szeben és Fogaras vidékén hirtelen elszaporodnak a román kenézségeknek a szászok birtokai ellen intézett támadásai. Mátyás 1484 november 17.-ei levelében, hallva a szászok panaszát miszerint a románok iszonyúan dúlnak, megparancsolja Szentgyörgyi és Bazini grófnak, Erdély vajdájának, hogy az oláhokat, akik „licet Olachi nec ad libertatem vocati, nec ad libertaten nati, tamen libertatem arrogare audeant - habár szabadságra nem hívatottak s szabadságra nem születtek, mégis szabadságot követelni merészkednek” fenyítse meg, és a lázongóknak a fejüket vetesse.

„…az erdőn túli német vendégek lábaink elé járulván alázatosan könyörögvén térdre borulva elpanaszolták nekünk sérelmeiket, hogy ama szabadságokat, amellyel nagyatyánk, a legkegyelmesebb Géza király behívta őket, teljességgel elveszítették volna, ha királyi felségünk megszokott kegyességének tekintettét reájuk nem veti.... visszaadtuk nekik az egykori szabadságot mégis úgy, hogy az egész nép a Uarostól (Szászváros) kezdvén egészen Baraltig (Barót) a székelyek földjével, a Sebus (Sebes) földdel és a Daraus (Daróc) földdel együtt egy nép legyen” (Andreanum, 1224)

Az erdélyi szászok társadalmi tagozódása nem különbözik a többi telepesekétől. Szabad parasztok, akiket telepítési vállalkozók, “locator”-ok, gerébek (Gräve, comes) vezettek (9), és a német telepesjog szerint élnek. Földbért fizetnek, katonáskodnak, viszont szabadon választják elöljáróikat (villicus, Hanne). Ez a falusi önkormányzat teljességgel független.(10) A szászokéhoz hasonló széleskörü önkormányzatot Erdélynek egyetlen más népe, sem a magyar, szem a székely nem élvezett, a szászok kiváltságait a magyar királyok huszonkétszer erősítették meg. Nagyszeben vidéke a szász közösség birtokává vált, és a később Királyföldnek (Fundus Regius, Königboden) nevezett terület a szász jogi egység kiindulópontjává vált. Szeben még a vele egyenrangú testvérszékekre is megpróbálta hatáskörét kiterjeszteni, a románok pedig a szászok földjén összeszűkülő földrajzi határok közé szorultak, már nem bírták a külterjes pásztorkodást zavartalanul folytatni, erős érdekellentétek választotta el őket a szászoktól.

1382-ben a szászok közt lakó románság (Walachi Saxonibus circumsedentes) egy nagyarányú felkelést indított a szászok ellen. Hozzájuk csatlakozott a Nagytalmács vára alatt levő román falvak lakossága, és megtámadták a keresztényszigeti szászokat (Walachi contra Insulanos) 1383 január 13-án egyezségre jutottak. A szászok „elfelejtették” az őket ért sérelmeket, a románok tovább legeltethették juhaikat a szászok földjén, ezek beleegyezésével, és kötelesek voltak Nagytalmács és Selistye között vigyázni a hegyeket, azzal a kikötéssel, hogy csak vadászathoz viselhetnek íjjat. Itt írásos dokumentum igazolja, hogy a szebeni románság szoros kapcsolatot tartott fenn a havaselviekkel, és gyakran segítséget is kaptak onnan jogaik kivívásához. A kiegyezésről szóló akta megőrizte két, a felkelésben résztvevő havaselvi személy nevét. Egy asszonyét (Drosa) és egy Dobrin nevü férfiét.

Több olyan szebenszéki román kenéz nevét ismerjük akiket a szászok megbecsülésben részesítettek, a szász városok szolgálatában álltak és azok ügyes–bajos dolgait intézték Havaselvén. Így értesülünk Lasco kenézről, akit 1497-ben a moldvai vajdához, Ştefan cel Mare-hoz küldtek, vagy a cóti kenézről (Des Knyesz von Czot) aki 1502-ben hírekért ment át Havaselvére. Szeben számadási registere számol be a szelistyei Demeter kenézről, és felsorolja 1504 június 22-étől egészen 1509-ig megtett havaselvi küldetéseinek a tárgyát. Üdvözlő levelet vitt a szebeniek részéről Radu vajdának beiktatása alkalmával („Demetrius Kenezius per dominos consules ad Woivodam Transalpinum misso cum letteris ad refferendum de congratulatione sui adventis et de novitates”) 1506-ban híreket gyüjtött Havaselvén, és közbenjárt a vajdánál segítségét kérve a szebenben garázdálkodó gonosztevők megsemmisítésében. Ugyanabban az évben még háromszor járt Havaselvén a törökök mozgásáról tudakozódni. 1507 októberében a Havaselve és Moldva közti ellenségeskedésről hozott híreket. 1509-ben Mihnea vajdánál és a craiovai bánnál járt.

...................................

1. Hilibi brosúráját Lamény János püspök osztotta ki az 1846-1847-es kolozsvári országgyűlésen résztvevő magyar képviselők között. A leghevesebben a német nyelvű sajtó regál, és megkérdőjelezi Hilibi munkájának tudományos karakterét.

2.Kemény másik munkája (Magyar hazánkban létező oláhok hajdani vajdaságairól) élénk nemtettszést váltott ki a kor román történészeinek soraiban. „...a gróf úgy látszik szarkasztikusan ír honfitársáról, ami nem fog senkinek sem tetszeni, esetleg a szászoknak..” írja Timotei Cipariu Gheorghe Bariţiunak 1847, február 20.-i levelében.
-Solyom Fekete Ferenc „Vázlatok az oláh kenézi intézmény történetéhez” című munkáján én azt a hatást érzem amit Bánfy Mihály visszaemlékezéseiben így ír le: ”Magyarország története.... már nem tudomány, hanem egy érzés, egy szenvedély..”

3. III. András engedélyt ad az Ákus nemzettségéből való Sándornak, Györke fiának, hogy marosillyei, szádi és fenesi birtokaira oláhokat telepítsen és azokat megtarthatta. A király a telepesektől beszedett adót Sandornak engedte át. ”...ad quasdam terras suas hereditarias, Elye, Zad et Fenes vocatas, olacos possit aggregare ac aggregatos retinere..”

4. Talán valós összegüggés van a III. Ince pápa által említett püspökség és a pankotai bazilika között. Úgy tűnik, hogy az 1177-ben említett pankotai apátság eredetileg bizánci stílusban épült.Ezr a feltételezést megerősítik a XIX.századi ásatások során napvilágot látott kőfaragványok, amelyek szembetűnő hasonlóságot mutatnak a Zalaváron, Kocel (Chozil) székhelyén talált sírkőmaradvány diszítő elemeivel. Pankotán a Márki Sándor által talált faragott sírkövön pedig a BEL E vésett felirat látható.” ..mivel az 1565 évi török hadjárat alkalmával rombadőlt pankotai apátság templomát és melléképületeit már én 1883.évi martius hó 18-án felfedeztem, és én reménylem, hogy a még meg nem bontott romok és sírok irányadóul fognak szolgálni hazánk több nagy férfiai maradványaira, mivel a többi értékes kövek között feltűnő azon koporsófedél is mely BEL/ /E felirattal van ellátva, azért időszerű volna ha a T.k.tetes Műemlékek Bizottsága egy szakavatott régészr Pankotára leküldene, mely mind az összes romokat, befalazott sírokat és más többi régiségi tárgyakat megvizgálna.”.( Márki Sándor „ Történelmi és régészeti értesítő”Arh.1884/4, január 24-e beszámoló. Márkinak ez az írása telj

5. A kenézek csupán arra a birtokra kaptak nemesi jogot amelyet addig tisztségviselőként kezeltek. Ennek az lett az eredménye, hogy a közrománok elvesztették szabadságukat, és a nemesített kenézek jobbágyaivá lettek.

6. Máramarosban már Károly Róbert és Nagy Lajos megkezdte a román kenéz és vajda családok „nemesítését”. A tatárok, litvánok valamint a konyhai Bogdan vajda elleni hadjáratban való részvételükért kaptak nemesi rangot. A Drágffyak a XIV.században már főnemesek voltak, és az országos politikában is szerephez jutottak. Hunyadmegyében a XV.század végén már sok kenézt az országos nemesség soraiban találjuk. ( A magyar nemesség ezt abban az időben egyáltalán nem kifogásolta). Tömeges nemesítésük Hunyadi János nevéhez kötődik, hisz ő is a nemes-kenézek soraiból került ki. Talán a legelsők közé tartoztik Hunyadi familiárisa, malomvizi (Râu de Mori) Kende(resi) János várnagy és ispán, Nádasdi Ungor János és a Csulaiak.

7. Ez a czim őket mint a máramarosi, szathmári és Kővár vidéki románok főnökeit megillette.

8.1511 augusztus 26-án kelt oklevélben Tomori Pál, mint fogarasi várnagy („castellanus et capitaneus castri terrae Fogaras”) Bornemissza János kormányzó hatalmából megerősíti Radu és Stanislaus Harabal bojérságát

9. I. Vladislav 1369-től nemcsak a „vajvoda Transalpinus” de a „dux novae plantationis terrae Fogaras” címet is viselte, és birtokokat is adományozhatott. Tőle kapta meg Dobokai László Sinka, Venicze, Kucsulata és Hévíz falvakat benépesítés végett. Mátyás 1464-ban visszavette a havaselvi vajdáktól Fogaras földjét és Geréb Jánosnak adományozta haszonélvezetül. 1472-ben a szászok nyernek belőle részeket adományként

10.. Beszterce kivételével minden szász városban fennmaradt a „Hann” (villicus, falubíró) alárendelt tisztsége is, ami arra is mutathat, hogy Besztercén a tatárjárás alatt az addig ott lakó szász lakossá teljesen kipusztulhatott. Az erdélyi szászok nyíltan harcoltak jogaikérta királyi hatalommal szemben is. Ilyen volt az 1324. évi felkelésük, amikor petersdorfi Henning vezetésével harcoltak az erdélyi vajda ellen, aki Szeben grófja akart lenni. 1366 ban a szászfenesiek megtámadták a kolozsmonostori apátságot „ páncélba öltözötten, mellvértben, sisakkal, kesztyüvel, dárdával mint a lovagok..”, elhurcolták az oda bemenekült szucsági nemest és lefejezték. A szászfenesiek zendülését Kis Hermann, Hench falu bírája vezette. Az annyira áhított politikai és jogi egységet azonban csak Mátyás idején sikerült a szászoknak megteremteniük. Szokásjogukat (Der Sachsen in Siebenbürgen Statua oder eigen Landrecht) 1583-ban Hutter Albert szebeni királybíró szedte törvényben és ez érvényben maradt 1853-ig, az osztrák polgári törvénykönyv megjelenéséig.

KENÉZEK ÉS KENÉZSÉGEK

A románok transzhumáló pásztorkodása szorosan összefügg az erdövidék települési módjával

A kunok helyét a tatárjárás után az Al-Duna partján elterülő termékeny havaselvi síkságon egy mozgékony elem, a románság foglalja el, majd kisebb-nagyobb csoportokban, törzsfőnökeik vezetésével átkeltek a Kárpátokon (1) “Átkelve a Dunán, megálltak Szörénytornyánál; mások bementek a magyarok országába, az Olt vizétől a Maros vizéig, egészen Máramorosig”-írja a románság bejöveteléről a Cantacuzino Krónika. Nem áll rendelkezésünkre a bevándorló románság társadalmának formáit illető adat. Feltételezhetjük, hogy bizonyos vérségi kötelékek által összetartott nagycsaládi, nemzetségi szervezetet, vagyonközösséget hozotak magukkal az erdőségi területekre.  A mongol pusztítás után először Erdély peremvidékén, mint település alkotók jelentek meg (Kercnél, Fogaras-földjén, már 1223-ben). A magyar királyok a XIII. század végétől adtak engedélyt a románoknak a fennhatóságuk alatt álló területekre való betelepülésre. Az első telepesek mind királyi birtokon (Fundus Regius) tünnek fel. A XIV. századig idegen telepesek behozatala kizárólagos királyi jog volt, egyházi vagy magánbirtokosok csak kivételesen telepíthettek oláhokat. Így a románok királyi népekké lettek és teljesen azonos elbánásban részesültek a középkori Magyarország többi nemzetiségeivel. Máramaros és Árva vármegyéktől Dalmáciáig mindenütt nyomát leljük a „királyi oláhok”-nak (Olachi regales, Volahi servientes regis). A király engedelme nélkül még 1293-ban sem lakhattak csak királyi birtokon. III. András a szétszéledt és magánbirtokra települt románokat a két Székes patak közötti királyi uradalomba vitette vissza. (2)

A dél-erdélyi hegyvidék katonai megszervezésének idejére tehetjük az első, honvédelmi célt szolgáló fogarasi román telepítéseket. Királyi népként, ezeken a ”nova plantatio”-ként említett területeken a románok katonai szolgálatot is teljesítettek, és egyfajta autonómiával rendelkeztek. Így jelenik meg a XIII. századi okmányokban a fogarasi „terra Blacorum”, gyakran a „terra Maramoriensi” (Máramoros) megnevezés, és Hátszeg vidéken egy „terra Litva” (az ottani románok vajdájának, Litovoinak a neve után, akit 1275-ben engedetlenségéért Sóvári Sós György, Kun László embere megölt) A románságra elsősorban a királyi hatalom tartott  igényt. Nem fejenként álltak hadba mint a székelyek, esetükben a kontingens elve érvényesült. A közösség a király által megállapított létszámú haderőt volt köteles kiállítani. Elsősorban a nagy királyi uradalmakban, Máramarosban éppúgy, mint Fogaras, Hunyad, Krassó-Szörény területén „kenézi universitásba” integrálódtak, ahol a „románok jogszokása” (mores, leges Olachorum) irányadóvá lett. Idővel az egyházi és világi nagybirtokosok engedélyt eszközöltek ki saját birtokon való telepítésre, így a románság fokozatosan észak felé nyomult. Erdélyben és Biharban a XIV. századi tömeges betelepítések már a magánbirtokosok kezébe ment át. Miután Károly Róbert hatalmas uradalmakat szervezett, fent Máramaros erdőségeiben és lent a Szörénységben a bevándorlási ütem még jobban megemelkedett. A fennmaradt írott források a XIII.században 34 román települést említenek, míg a XIV.század végén már 217 román falu neve jelenik meg az okiratokban.(3)

A transzhumáló pásztorkodó életformából következhetett, hogy a románok kenézségeivel elsősorban a hegyes erdőrégiók vidékén találkozunk. „Walachi, qui tantum in silvis et montibus non contemnendum pecorum numerum alunt”.(4) Ott írtásfalvakat hoztak létre, pásztorkodtak és földműveléssel foglalkoztak a magas hegyi teraszokon. A középkori román települések ehhez az életmódhoz alkalmazkodtak. Ézért a legtöbb kenézség Krassó-Szörény, Hunyad és Máramaros vármegyékben alakult. Az erdélyi medence nem jött számításba a pásztorok letelepedéséhez. „ a juhok transzhumálását ..... a Kárpátokból Erdélybe sohasem említik; ez természetileg lehetetlen, mivel a hegyek északi és nyugati oldalán fekvő Erdélynek nincsenek jó legelői. Egyetlen déli pásztor sem gondolna arra, hogy Erdélybe, ebbe a legelőben szegény országba hajtsa nyájait.” (P. P. Panaitescu)

Vezetőiket a magyar írott források mindenütt a szláv eredetű „kenéz” (kenezius) szóval jelölik.(5) Az Erdőségben eredeti jelentésétől eltérően (cnez-fejedelem) a kenézség intézménye az alsó fokú jogszokás egységek, saját szokásaik szerint bíráskodó és adózó falusi „önkormányzatok” megnevezése volt. Benkő Jószef már a XVIII. század végén megkísérelte megmagyarázni a kenéz szó jelentését. A szó jelentésének tolmácsolása csaknem elfogadható, etimológiailag viszont elég hazárdírozó.(6)

„A Kenéz vagy Kinéz.....magyar szó, a Ki és Néző szavakból összetéve, tehát a Kinéz vagy Kenéz felügyelőt vagy bírót jelent”

Tervszerű betelepítéseket az „üres” tájakra IV. Béla király kezdte el. A kenézek voltak a „népszerzők”, falvakat népesítettek be, bírák voltak, népükkel a királyi várakban különböző szolgálatokat tettek, háborús időkben pedig a katonai vezetését látták el. Sok adománylevélben áll, hogy a birtokos „üres erdőségben… irtassa ki az erdőt és alakítsa át termőfölddé”, alapítson falut. Nagy Lajos egyik oklevele 1350-ből így szól “remélvén hogy az ő szorgos gondosodásuk által vlach falvaink sok lakost nyernek, adjuk a kenézséget” Egy-egy nemzetségi szállás-falut neveztek katunnak (cătun), élén a kenézzel.  A kenézek a tisztséggel járó kedvezményeket, a megtelepedés jogi, gazdasági és társadalmi feltételeit legtöbbször szóban alkudták ki a földesurral, de gyakran írásba is foglalták. Ezek voltak a kenéz-levelek.(7) A kenézek mentesek voltak a királyi adó fizetése alól, a szerjárástól és a közmunkától, kissebb ügyekben bíráskodtak és a bírság egy részét megtarthatták maguknak. A telepítésért telket, malom üzemeltetési jogot (különdíj mellett örlő és kalló malmokat állíthatott), vagy éppen korcsmáltatási jogot kaptak. Kötelezettségeik is voltak: háború idején drabantpénzt fizettek, a sztrongásnak (juh-adó beszedő, a strânge-beszedni román szóból) külön egy bárányt voltak kötelesek adni, és vidéktől függően évente tüzifát, szénát, sajtot, szurkot stb. kellett beszolgáltatniuk. Tekintélyüknél fogva közvetítők voltak a birtokos és a letelepült nép között. A kenéz megbízott vagy választott vezető és bíró volt aki adókedvezményt élvezett a rábízott nép igazgatása fejében, társadalmi tekintélyének azonban javainak örökíthető birtoklása adta meg a szilárd alapot. A kenézségi jog osztható, eladható és örökölhető volt. A föld nagyságától függően a kenézek rangja is különbözött. Kiváltságaik révén a románság tehetősebb és előkelőbb rétegévé lettek és fokozatosan felszívódtak a magyar nemességbe.

..............................

1. Arról, hogy a magyar területekre betelepülő kunok hozták magukkal a románokat, semmit nyom nem maradt. A legelső román telepeseket, a fogarasiakat, a korai oklevelekben gyakran a besenyőkkel és a székelyekkel együtt említik.1210-ben, amikor Ivachin szebeni ispán sereget küld Boril bolgár cár megsegítésére a besenyők mellet románokat is említenek. Feltételezhetjük, hogy a korai románság a besenyőkkel jöhetett a Barcaság területére.

2. „. . . . azt határoztuk, hogy valamennyi oláh, bárkinek a birtokán legyenek is, a mi királyi székes birtokunkra vitessenek vissza, s a visszamenni vonakodókat erőhatalommal is kényszerítsék reá. Minthogy azonban nagybátyánk, néhai László király megengedte a gyulafehérvári káptalannak, hogy hatvan oláh háznépet telepíthessen Fylesd és Enud birtokaira s azokról semmi királyi adó ne szedessék . . . .meghagyván minden adószedőinknek, hogy a káptalannak hatvan számig menő oláhjaitól se ötvenedet, se tizedet, se egyéb adót ne követeljenek."

A prevárikálónak (ellenszegülőnek, elvetemültnek) nevezett oláh nomád pásztoroktól a raguaziak rettegtek, nem engedték, hogy nyájaikkal raguzai területre telepedjenek.

3. Magyar okmányok Hátszegen (a kenézség hazája) 1247-ben említenek legelőször vlach jelenlétet. 1283-ban már Bihar megyében, 1288-ban a Salgó melletti vár területén és Brassó környékén. 1292-ben Fehér megyében négy, Hunyad megyében három földbirtokos kapott engedélyt a románok behozatalára. Máramaros megyéből legkorábban 1326-ból van hír románokról, majd 1365-ben egy Valk nevű vajda kér engedélyt románok telepítésére. 1332-ben Valkó vár környékén (Szilágy megye) 13 román település van. Bihar és Arad megyékben a román telepesek száma csak a XVI.században növekedett meg, behozataluk a török elleni háborúk következtében megfogyatkozott magyar lakosság pótlására irányult.

4. A transzhumálas egyik legkorábbi, már klassikus bizonyítéka egy 1363-ban kelt okmány, miszerint Krassószékás (Secăşeni) vidékén egy birtok határainak megállapításánál a román kenézt nem tudták beidézni mert nem találták székhelyén, bizontalan helyen tartózkodott („propter eorundem mansionis seu residencie incertitudinem”) Ez az állapot összefüggöt a pásztorkodással, amely állandó helyváltoztatást kívánt. A pásztortanyákon felállított ideiglenes nyári kunyhók elnevezése máig fennmaradt a román nyelben (sălaş-szállás). Gyakran sátor, évszaki szállás (locus estivalis) megnevezéssel jelennek meg a XIV.századi okiratokban. („ allodia seu stationes estivales pecorum vel hospicia vulgo zallas”) Ez a magas sátortetős sajátos házípus ma is megtalálható, főleg Biharmegyében. Egy másik meggyőző bizonyíték a balkáni románság pásztorkodó életmódjáról a juhötvened (más adózóktól eltérően egyedül ők fizették ezt az adót, általában Szent-György napkor), amit megtalálunk a szerb királyok okleveleiben is mint „román adó”(zakon vlachom).

5. Az eredeti szláv alak a knez. Knjazĭ az oroszoknál, kŭnedzŭ a gótoknál, kunnigs a germánoknál. A románoknál chinez (kenéz), chinezat (kenézség) Maguk a románok, a máig fennmaradt helységnevek (Satchinez-Kenézfalva) tanúsága szerint, magyar közvetítéssel vették át és magyar nyelvi formában alkalmazták saját vezetőikre. A megnevezés a magyar nyelvben már gyökeret verhetett a románság bejövetele előtt, talán közvetlenül a szlávok beolvadását követően. Ezt látszik alátámasztani, hogy a középkori Magyar Birodalom területén a kenéz szó a XI.században már csak helynevekben szerepel, azaz megtelepült területre (a vezetőnek és népének az ahhoz való birtokosi viszonyára vonatkozik). Ez a névadási mód azt sejteti, hogy a névadó családfői, nemzetségfői, esetleg törzsfői szerepe volt hangsúlyos. Személyek nevével kapcsolatban később és csupán az Erdőségi részeken jelenik meg. Az okiratok 1055-ben a Balaton melletti Kenézhelyet (locus Kenez) említenek, és a Tihanyi Apátság birtokához tartozik 1075-ben egy Kenez nevű falu. A XIII.század elején Sopron, Zemplén, és Vas vármegyékben említenek villa Kyniz, predium Kenezy nevű helységeket.

6. „Kenez sive Chinez, latina terminatione Kenezius ac Kinizius Hungarica vocabula sunt, composita ex Ki, id est foras,extra ex et Néző, hic est spectator ut adeo Kinéz sau Kenez inspectorem, aut judicem denotet” (Transsilvania sive Magnus Transsilvaniae Principatus olim Dacia Mediterranea dictus, Bécs,1788

7. A legtöbb kenéz-levél (litterae keneziales) Munkács és Szentmiklós (Bereg megye) területéről ismert. Volt kenéz-levél ami kikötötte, hogy a telepűlők ne legyenek az illető uradalom területéről valók. Izori kenézlevél szövege:

„ Nos Nicolaus Eszterházy de Galantha et Ursula Desffy de Szerdahely,....Caspar Magócsy, sacrae caesareae regiaegue majestatis consiliarius, comitatuumque Torna et Beregh comes...adjuk emlékezetére mindeneket, akiknek illik, hogy ő felsége Munkácshoz való jószágát mindenképpen öregbíteni, szaporítani és terjeszteni igyekezvén, engedtük Uchal Illésnek, Uchal Istvánnak és Lizanecz Jánosnak kenézségei és egy új falut szállítani, kinek Izvor (Forrás) legyen neve, úgy, hogy esztendőnként járván az kenézség a három között, egy esztendőben egyik, másikban másik és a harmadik esztendőben a harmadik lévén főkené, a ketteje adót fizessen és szert járjon. Az újonnan rá szálló jobbágy pedig adó fizetésből hat esztendeig, szerjárásból három esztendeig szabadságot engedtünk, mióta reá szállottak, id est ab anno 1582., de jobbágyokat a vár jószágából sehonnan reá ne szállítsanak, hanem idegen jobbágyokat hozzanak rá.....”

APRÓ TÖRTÉNETEK

I.

Az erdélyi magyarság helyzete Groza pozíciójának megszilárdulása ellenére nem javult. Groza jóindulatú és demokratikus elgondolását Dorminy közömbössége és soviniszta főigazgatási szervek ellenállása megakadályozta. A Magyar Népi Szövetség március végén Brassóban tartott gyűlésén, belátva, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulását a demokratikus román rezsimtől is hiába várja, megváltoztatta eddigi várakozó és kormányt támogató magatartását, és erélyes sérelmi politikába kezdett, a panaszok orvoslásának elmaradásáért nyíltan a kormányt is hibáztatva.(Gyöngyösi János külügyminiszter, 1946)

1944 szeptemberében a magyar kormány elrendelte Észak-Erdély kiürítését. Romániában a minisztertanács szeptember 27-i ülésén Iuliu Maniu javaslatot terjesztett elő az észak-erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására. Ekkor született meg a Maniu Gárda. A korabeli romániai baloldal, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és a Romániában működő angol katonai és diplomáciai kirendeltség véleménye szerint indokolt volt,  hogy a román hivatalos szerveknek ki kellett vonulniuk innen, és 1944. november 14. és 1945. március 13. között a terület szovjet katonai parancsnokság alá került. Az észak-erdélyi magyar kisebbség történetének 1945 utáni szakaszáról, és az akkori közállapotokról keveset írtak. A következő dokumentumok, a térség és a korszak szempontjából is jellemző pillanatokat őriztek meg a vidéki papság és a lakosság mindennapjaiból. Ezek az iratok, különböző okokból, eddig talán elkerülték a történészek érdeklődését.
..........................

A széki református egyházmegye esperesi hivatala, Ördöngösfüzes.
122/1945. esp. szám.

Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr!
Az idei május 10-én, amely napon egyházilag áldozócsütörtököt ünnepeltük egyházmegyénkben, a románság nemzeti függetlenségi ünneplésében minden községben tüntetett, és több helyen bántalmazták híveinket, s újból kifejezésre juttatták a védtelenekkel szembeni hatalmaskodó magatartásukat. A búzai szent eklézsiában, ahogyan Szász István nálam járt ottani hívem elbeszélte, a következő történt. A románok tüntető menetben felvonultak a református templom cintermébe, ottan a templom tornyára feltűzték a román nemzeti lobogót, és a cinterem sírhantjai iránti kegyelettel nem törődve horát és sârbát táncoltak a templom előtt. Nemzetgyűlölettől áthatott román nótákat énekeltek, és éneklés közben táncolva kurjongattak. Egyik hívünk megjegyezte és leírta az egyik  kurjantás szövegét, amely élénk fényt vet arra, hogy a románság beszédében és tetteiben hogyan értelmezi a demokráciát. A szöveg a következõ:

Sus opincă, jos păpuc,
Până la Tisa mă duc
Să bag ungurii în jug,
Sar cu ei o brazdă, două,
Să-i arăt că-i ţara nouă,
Cu ungurii voi ara,
Cu jidovii voi grapa.(1)

Miután jól kitáncolták magukat, búcsúzóul, hogy nyomaikat is a templomban hagyják, a templom zöldre festett ablakainak zsalugátereit leszedték és összetörték. Szász István atyánkfia előadása szerint búzai híveink megdermedten és fájdalmasan, elrejtőzve nézték végig, és ki amerre tudott rejtőzött el, így ünnepelve az Úr mennybemenetelének szent ünnepét. Jellemző híveink lelkiállapotára az a tény is, hogy mikor azt mondtam, hogy az orosz katonai hatóságok segítségét fogom kérni, arra kértek, hogy semmit se tegyek, mert akkor a románok dühe elől kénytelenek lesznek a faluból elköltözni.

Szörnyű és rettenetes ez a helyzet, melyben e nemzetiségi vidéken híveink és lelkipásztoraink élnek.

Tisztelettel: Ördöngösfüzes, 1945. május hó 12-én. 

Cseterky János megbízott esperes

(Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár, I. 87/1918, f.9)

 

...............

Az ördöngősfüzesi szent és nemes református ecclesia lelkipásztori hivatalától
Szám: 47/1946.                                                    Tárgy :Egyházüldözés ...... Ördöngősfüzesen
(Szolnok-Doboka vm.)
Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!

Mint már jelentettem f. évi május hó 14-én kelt jelentésemben, hogy helyzetem válságossá lett, újból megismétlem jelentésemet. 

Május 9-én, vasárnap Mihály Károly széki lelkésztestvérem feleségével együtt meglátogatott, ő prédikált, és a széki templom részére gyűjtést rendezett. Ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy mint egyházmegyei tanácsos a presbitériummal ülést tartson, és azon foglalkozzon az én elüldözésem kérdésével.

A presbiteri ülés jegyzőkönyvét három példányban (egy magyar nyelvű és két román nyelvű) mellékelten tisztelettel felterjesztem, és kérem a további intézkedéseket. Ebben a nehéz ügyben felettes hatóságom bölcs belátására bízom magamat, sehonnan máshonnan – Istenen kívül – segítséget és támogatást remélve.

Egyházközségemet nem hagyom el, mert bárhova mennék is Erdélyben, a helybeli román pap felbujtogatott hívei nem nyugszanak, és a népbírósági vagy másféle bírósági útra terelnék ellenem való dühüket, éppúgy, mint a szamosújvári románok tették, Czirmay Zoltán szamosújvári volt lelkipásztorral szemben, ezek is megteszik. Azt hiszem, hogy ma Erdélyben a nemzetiségi vidékeken nincsen olyan egyházközségünk, ahol lelkipásztorainkat direkt vagy indirekt úton ne bántalmaznák. Csak én tudom, hogy az érkörösi lelkipásztort a tavasszal megverték, a tasnádszántói lelkipásztornak Virágvasárnapján összes ablakát betörték, s ellenőrizhetetlen hírekből hallom, hogy a bonchidai római katolikus papot felpofozták, a válaszútit súlyosan megverték, a nyíresit bántalmazták.

Arra kérem a Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanácsot, hogy a Kultuszminisztériumon vagy a Nemzetiségi Minisztériumon keresztül valami formában védelmet nyújtson nekünk. Az alantas közigazgatási és közbiztonsági szervek (községi bíró, községi jegyzők, csendőrök, főszolgabírók stb.) olyan elvakult gyűlölettel és bosszútól lihegő vadsággal néznek ma minden magyarra, hogy híveink ott állnak, hogy ők kérnék szívesen az áttelepítést, s kimennének önként az országból. 

Amint elentettem, a csendőrség az ablaktörés bűntényét erélyesen kinyomozta,
és a tetteseket kiderítette. Ez a román papot még jobban felingerelte. A csendőrség tenne, de a román közhangulat egyenesen hazaárulóknak minősíti őket, ha magyart védelembe vesznek.

A szamosújvári kommunista párt - anélkül, hogy én kéréssel fordultam volna hozzá – elüldözésem ügyében erélyesen állást foglalt, és ennek nyomására a csendőrség nyomozást indított az üldözők felderítésére. Nem volt nehéz őket felderíteni, mert presbitereknek mondták meg határozatukat, tehát azok tanúk voltak. Híveinktől úgy értesültem, hogy a csendörtörzsőrmester keményen korholta a románokat, és szidta őket. Azt mondta nekik: miért nem jártok el törvényes úton, és hogy mertek valakit a faluból kiűzni? Híveim azonban azt is megállapították, hogy ez kétszínűsködő magatartás.

Szörnyű nehéz időket élünk. Állandó rettegés, félelmek között fekszünk le. Feleségem az utóbbi időben állandóan betegeskedik, ez a másik nagy aggodalom.Fejszével az ágy mellett, erősen bezárt ajtókkal alszunk, és mikor reggel felébredünk, hálát adunk az Istennek, hogy ezen az éjszakán is átvezérelt és megőrzött. Minden neszre felriadunk, minden kutyaugatás felébreszt, az utcán haladók beszéde megrémít.

Kérem a Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanácsot, tegyen meg mindent, amit lehet, védelmünk biztosítása érdekében.

Tisztelettel Ördöngősfüzes, 1946. május hó 21-én
Cseterky János lelkipásztor

(Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár, I. 87/1918, f.9)

........................................................

1.A szöveg fordítása :

Fel a bocskort, le a klumpa
Végcélom a Tisza
Magyarokat járomba,
S egy-két barázda,
Hogy lássák, ez új haza
Magyarokkal aratok,
Zsidókkal boronálok.

II.

Összeírások és összefogások 

1941 augusztusában, közvetlenül a hitleri támadás után, a Volgai Német Köztársaságot felszámolták, és az itt élő németeket áttelepítették Szibériába és Kazahsztánba.(1) Ezt követően, a Vörös Hadsereg előrenyomulásával, a kitelepítési esetek egyre gyakoriabbá váltak a Wehrmacht-tól visszafoglalt területeken.

Az ankarai román nagykövet, Alexandru Creţianu által a Szövetségeseknek benyújtott 1944 augusztus 25-ei fegyverszüneti kérelemben Constantin Sănătescu miniszterelnök és a román kormány felajánlotta, hogy Románia németajkú lakosságát kiutasítja az ország területéről.(2) Előkészítő felmérést végeznek, és összeírják a 16. életévüket betöltott német nemzetiségű férfiakat és nőket. (Belügyminisztérium, 12.500/ 1944 augusztus 27-ei Dekrétum )

1945 ianuár 6-án a román Minisztertanács Elnöksége megkapja a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 031/ 1945.01.06 számú rendeletét, amely kimondja, hogy január 10-20 között, Románia területén mozgósítani kell (állampolgárságtól függetlenül) minden 17- 45 év közötti német nemzetiségű férfit és 18-30 év közötti német nemzetiségű nőt. Az egy éven aluli gyermeküket egyedül nevelő nők felmentést kaptak

(Román nyelvű)

“ Váradi Csendőr-felügyelőség
Szilágy megyei Csendőr Légió
Nr.1509/1946.03.19

TÁJÉKOZTATÓ JELENTÉS

845/1946.02.21 sz. jelentésünkre hivatkozva:

Tudomásunkra jutott, hogy 1946 januárjában a csalánosi (Urziceni, Szatmár megye) római katolikus pap, Tillingher Ferenc, a templomában tartott misén a hívők tudomására hozta a hírt, miszerint Oroszország 7.000.000 svábot szándékozik a Dunamedencéből Oroszországba telepíteni. Ezért minden sváb legyen figyelmes amikor a nemzetiségét deklarálja.(....) Minden lakos, hogy elkerülje a deportálást, szabadon magyarnak vallhatja magát. Ezt a propagandát követve, most Csalános község sváb lakosai magyarnak deklarálják magukat.
Biztos információ.
A pap ellen beadványt foganasítottunk, és a fenti Jelentéssel együtt megküldtük a Szilágy megyei Ügyészségnek.

Szilágy megyei Csendőr Légió Parancsnok
Dinescu Marin kapitány

Értesítve: a Csedőrség Központi Felügyelősége, a Váradi Csendőr-felügyelőség, a Szilágy megyei Prefektúra”

( Bukaresti Állami Levéltár, a Csendőrség Központi Felügyelősége, 65/1945-ös dosszié, 89.lap)

Emlékirat

 

1947. évi február hó 17-én és az utána következő napokon a tasnádi (Szilágy vm.) járásban, főleg Tasnád községben, a csendőrség több lakosnál megjelent, és a családfő, valamint a családtagok személyi adatait feljegyezte. A lakosság körében ez nagy nyugtalanságot keltett, mert főleg az idegen (német ) hangzású nevűeknél jelentek meg, és csak római katolikus vallásúaknál. Tekintettel arra, hogy az érintett lakosok szövetségünkhöz fordultak felvilágosításért, nyugtalanságukat alátámasztva azzal, hogy 1945 januárjában egy ugyancsak idegen (német) hangzású nevűek összeírása következményeképpen Tasnádról több mint 400 személyt szállítottak el Oroszországba munkaszolgálatra, kik közül eddig alig 200 került haza, mind gyengélkedő – a lakosság megnyugtatására az ügyet a helybeli Blokk bizottsága (tanácsa) elé vittük, ahol a jelen levő járási csendőrőrmester kijelentette, hogy az összeírást statisztikai adatgyűjtés céljából felsőbb utasításra végzi, az összeírás céljából felvilágosítást nem adott. Az összeírás most is folyamatban van.
A lakosság körében ez az összeírás azt a hiedelmet keltette, hogy az 1945 január havában történt elszállítást megelőző összeíráshoz hasonlóan folyik az adatgyűjtés.
(…..)

Tasnád, 1947. évi február hó 20-án
Az M.N.SZ. Végrehajtó Bizottsága nevében: (kiolvashatatlan)”

(Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár, I. 87/1918, 46-48 lap

(Román nyelven)

“Központi Csendőr-felügyelőség
Közbiztonsági Felügyelet Igazgatósága 
Nr.33.250/1946 június 4  

A Különleges Információs Szolgálathoz

A 31.084/1946 május 3 számú átiratra vonatkozóan, a kaplonyi (Căpleni) református papról és a Dengelegh (Dindeşti) községi ( Szilágy megye) Mok István nevű egyénről;
Tisztelettel jelentjük, hogy a Szilágy megyei Csendőr Légió által elvégzett ellenőrzésből kitűnik, hogy Lovász Bálint református pap, az M.N.SZ (Magyar Népi Szövetség) Kaplony községi szervezetének elnöke, január 14-án utasította a kisbírót, hogy doboltassa ki a községben: minden sváb nevű lakos jelentkezzen a községházán nemzetiségének deklarálása végett
A deklarációkat Holtzman Justina jegyezte fel, a község jegyzői hivatalának tisztviselője, aki jelenleg a M.N.SZ helyi szervezetének a titkára is. A német ajkú lakosság többsége, a pap ösztönzésére, kijelentette, hogy magyar nemzetiségű, megpróbálták így kivonni magukat a németek ellen foganasított intézkedések alól.
Ami a Mok István nevű egyén esetét illeti, az felűlvizsgálat eredménye a következő:
A fent nevezett, a M.N.SZ védelme alatt, élénk és tendenciózus propagandát folytat, miszeint ha a német ajkú népesség nem fogja magyar nemzetiségűnek vallani magát, munkára fogják vinni őket a Szovjetunióba. Ezzel az eljárással sikerült összegyűjtenie 82 sváb deklarációját, amiben azok magyar nemzetiségűnek vallják magukat.......
A két eseten kívűl megemlítjük, hogy Szaniszló (Sanislau) községben (Szatmár megye) a Bálint nevű magyar tanító, Tenkei József és Füzesi Mihály, az M.N.SZ aktív tagjai ugyanazokat a tilltott eljárásokat alkalmazva, sikeresen 1.000 ilyen deklarációt gyűjtött össze a helybeli sváboktól.
A fentiekből következik, hogy... az észak-erdélyi magyarok a fent említett eszközökkel, propagandával kiaknázzák, érdekelt módon a 2433 sz. Dekrétum-törvény rendelkezéseit, amely 1945 augusztus 6-án jelent meg a Hivatalos Monitorban 176. számmal, amely az I.rész a. pontjában kiondja, hogy Észak-Erdély lakossága köteles egy év leforgása alatt a város- és községházán hivatalos módon jövedelmi bevallást tenni.
A fenti eseteket a Szilágy megyei Csendőr Légió vizsgálta ki, az okányokat az igazságszolgáltatáshoz terjesztették elő.

A Közbiztonsági Felügyelet Igazgatója, a Biztonsági Szolgálat főnöke,
N.Stoicescu ezredes,
M.C. őrnagy,”

(Bukaresti Állami Levéltár, a Csendőrség Központi Felügyelősége, 70/1946.sz. dosszié, 59-60.lap)

…………………

1. „Biztonsági” kitelepítésekre már 1936-ban is került sor. Akkor a Lengyelországgal határos sávból a lengyel nemzetiségű állampolgárokat telepítették Kazahsztánba, majd 1937-ben a koreai nemzetiségű szovjet állampolgárok kerültek sorra. Őket Kazahsztánba, Üzbegisztánba és Kirgíziába szállították (majd a  többiek következtek: kabardok, kalmükök, karacsajok, stb)

2. 23 August 1944. Documente, vol. II, Bucureşti, 1984, p. 488.

BARCSAI ÁKOS

“Fejedelemségünknek erővel való reánk adása és kéntelen felvétele mint lett?”

Barcsai Ákos fejedelem 1660-ban, Nagyszebenben veretett tallérja, Nagyenyedi Múzeum

A marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könytár tulajdonában van egy pegamentbe kötött, tizenkettedív méretű (in duodecimo) kézirat-kötet (1), melyben két összefűzött, kisméretű, 1644-ben kiadott nyomtatvány található. Ha a könyv tábláját kinyitjuk, a később beragasztott ex-libris alatt az Acatius Barczai de Nagy Barcza 1652, és az „Is liber Acat Barchiaj B. bejegyzést találjuk. Az előzék hátoldalán egy kézírásos szöveg, ( “Cave me legas”-Óvatosan olvass engem) és Barcsai Ákos olvasható aláírása látható. Valószínű, hogy ezek a maguk idejében igen népszerű művek egykoron a fejedelem tulajdonában voltak. (2)


Erdély megírt történetében sohasem szántak túl jelentős szerepet Barcsai Ákosnak (3), a török politika túlzó kiszolgálójának tartották, de nevéhez fűződik az erdélyi országgyűlés által efogadott első törvénykönyv (Approbatae Constitutiones 1653) megalkotása, nagyra értékelte Apáczai Csere János akadémiai tervezetét, és uralkodása idején (1959 május 24) a szászsebesi országgyülésen határozták meg Erdély címerét. 1657-ben Rhédey Ferenccel és II. Rákóczi Györggyel kezdeményezte a Váradi Biblia kiadását. (4) Művelt, tanult ember volt, joggal kapna helyet a XVII. századi erdélyi könyvbarátok sorában. 

Barcsai Ákos fejedelem saját kezű írása

A XVII. századi Erdély olyan ország volt amit mind Bécs, mind a Porta saját területeként értékelt és kezelt. A Bocskai-felkelést lezáró 1606-os bécsi béke elismerte ugyan Erdély függetlenségét és a szabad fejedelemválasztás jogát, ám a fejedelmek nem annyira szuverén uralkodók, mint inkább török vazallusok voltak. A rendek “választását” minden esetben szultáni athnamé ( beiktató levél) erősítette meg.(5)

II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata egy többéves politikai mélypontot idézett elő Erdélyben. A Porta ellenezte (egy egyesült erdélyi-magyar-svéd-román sereg bármikor a Balkán ellen fordulhatott), a hadjárat kudarcba fulladt, az erdélyi hadsereg tatár fogságban volt, melynek kiváltásától Rákóczi elzárkózott, ezzel is növelve az ellenzék táborát. A török is követelte lemondását, ám Rákóczi továbbra sem volt hajlandó megválni a fejedelemségtől, és egy nagyszabású törökellenes háborút igyekezett kirobbantani,  provokálva így a Magas Portát. Mindez a rendek tehetetlenségével és politikai tájékozódásában beállt változással párosulva egy tarthatatlan állapotot hozott létre Erdélyben, és Köprülü Mehmed nagyvezér megindult Rákóczi ellen a Bánságon át. A krími tatárok és a két román vajda hadserege pedig a keleti és a déli szorosokon törtek be Erdélybe. 1658 szeptember 14-én a szultán Barcsait (Boros-) Jenő alatt levő táborába hívja és felajánlja számára a fejedelmi címet. Barcsai óriási harácsot (40 ezer forint) és hadisarcot (500 ezer tallér) vállalé, majd átadja a töröknek Karánszebes, Lugos és Jenő várát.

“ Ha valaki vádolni akar azzal bennünket: nem kellett volna bemennünk az török nemzet közé, és az mi bemenetelünk okozta volna Jenőnek, Karán-Szebesnek, Lugosnak elvesztését,- nem méltán cselekszi; (…) az ott lakos szegény embereken kivül csak tíz emberből álló praesidium sem volt az véghelybe; nem mi adtuk azért meg Karán-Szebest és Lugost, hanem az ki felbíztatván az török ellen való fegyverkezésre, elégséges eszközöket nem adott nékiek hozzája.” írja Barcsai id.gróf Csáki Istvánnak (1659 január 16-án)

Cesare Laurentio: Barcsay Ákos erdélyi fejedelem, rézmetszet,1670

A szorult helyzetben levő rendek elfogadták a nagyvezér feltételét, és 1658 október 11-én a segesvári országgyűlés török parancsra a lugosi és karánszebesi bánt, Barcsai Ákost választotta Erdély fejedelmévé. Barcsai megpróbál hűséges maradni Rákóczihoz, október 18-án levelet ír neki és megigéri, hogy igyekszik visszafogadtatni fejedelmi székébe.(6) A bécsi udvar is megpróbál valamilyen szintű egyezséget létrehozni Rákóczi és Barcsai között ( Báró Radolti Kelement küldik Kassára ezt létrehozni, és id. gróf Csáki István támogatását is kérik.) Ám az erdélyi politikai elit egy része már Barcsai sógorát, a tatár fogságból hazatért Kemény Jánost támogatta, a Pártium pedig továbbra is hű maradt Rákóczihoz, aki viszont nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe, nem imerte el Barcsai uralmát, és állandó engedetlenséget szított ellene.

„ Váradot a török elveszi, s Erdély az nagy sarcz nem fizetése miatt fog veszni. Az országban Barcsay névvel fejedelem Haller Gábor, Bethlen János in ipsa az árulók”- írja Rákóczi id.gróf Csáki Istvánnak, majd a levél utóiratában további jóslatokba bocsátkozik. „ Erdélyben febr.18-ik, 19-ik táján csuda volt az gyűlések napjain, egy hétben egyszersmind három üstökös csillag látszott, egyike tüzesen az Barcsay szállása előtt nagy csattogással leszállott köves formával; másik fehéren tisztán Magyarország felé jött; harmadik Moldován enyészett el”

A zavaros politikai helyzetben II. Rákóczi György bevonult Erdélybe és 1659. szeptember 24-én a marosvásárhelyi országgyűlésen ismét fejedelmévé választtatta magát. A rendek számára is meglepetés volt, hisz legtöbben Kemény János megválasztását szorgalmazták. Barcsai török csapatokkal Szebenbe húzódott vissza, és innen ír Rákóczinak 1660 február 17-én. Levelében megátkozza az erdélyi urakat és alkudozni kezd. Déva várában maradt felesége „felhozását” kéri, Szeben feladását és fejedelemségről való lemondását is megemlíti, de Bethlen János kancellár és Haller Gábor meghiúsítják terveit. „ hogy keserves nem volna, így meggátolák Haller uramék nyavalyás feleségemnek felhozását; nem tagadom, kiért az Úristen ő kegyelmeket soha meg ne áldja ! Azóta oly megkeseredett szívvel vagyok, csak Isten mondhatja meg.”

Sejdi Ahmed óriási méretű hadjáratba kezdett a Tiszántúlon és Bihar területén, majd elűzi Rakóczit Szeben alól, aki Lipóthoz folyamodott s habár Zrínyi Miklós is felszólt Erdély érdekében, a segítség elmarad. Rákóczi Szászfenesnél ( Gyalu és Kolozsvár között ) 1660. május 22-én megütközött a törökkel, súlyosan megsebesült és Váradon meghalt. Barcsai tartva egy újabb, az 1658. évi török-tatár invázióhoz hasonló beavatkozástól, Temesvárra megy Cengizade Ali pasához, biztosítani őt hűségéről. (A temesi beglerbég csak augusztusban, Várad feladása után engedte szabadon.) A székelyek most Kemény Jánoshoz (7) fordultak, aki november 20-ikán kiáltványt bocsátott ki, melyben bejelentette, hogy hadaival Erdélybe indul.

Barcsai a törökkel való kapcsolatai miatt mindig nagyon népszerűtlen volt, de ekkorra már egyedül maradt egy fizetésképtelen ország élén, általános megvetéstől övezve.  Nem is gondolt ellenállásra, Görgény várába zárkózott, és 1660 december 31-én lemondott a fejedelmi hatalomról, majd átadta ennek jelvényeit a szászrégeni országgyűlésen megválasztott Kemény Jánosnak. Kemény azonnal Bécsbe küldte Bánffy Dénest és Kászonyi Márton szerzetest tárgyalásokat kezdeni az osztrákokkal. 

Kulcsor Tamás nemesi oklevele. II Rákóczi Görgytől kapta 1655 március 8-án, a karánszebesi bán, nagybarcsai Barcsai Ákos ajánlatára. Temesvár, Bánát Múzeum

Habár félre állt, az új fejedelem bizalmatlan maradt Barcsaival (talán attól tartott, Barcsain keresztül a török értesüll, hogy Wesselényi Ferenc nádor segítségével oltalmat kért I. Lipóttól), a rendekkel törvényen kívül helyeztette és Görgény várába záratta.(8) Amikor a temesvári basa, Ali bevonult Erdélybe és ellenébe alkalmas fejedelmet keresett, Barcsait és emberét Budai Zsigmondot Görgényből Kövárra küldte, Kövér Ferenc asztalnok és Váradi Jónás kíséretében, akik Répa határában a foglyokat meggyilkoltatták, és a fejedelem holtteste „ott hevert, míg a kozmatelki lakosok el nem temették”( Kőváry László)

A fejedelem meggyilkolásának körülményeit három forrásból ismerjük. Bethlen János kancellár, Szalárdi János és Georg Kraus műveiből. (9) Szalárdi valamivel bővebben írja le a történteket. A foglyokat megvasalták és a szekérhez lakatolták, “hihető azért, valahol valakik őket az úton elszabadítani ne kezdenék, … nagy véletlen reájok ütének, s a szekeret ottan felvervén, noha nagy reménykedéssel reménykedőnek, ha ugyan meg kellene lenni szedjék fejőket; de azok neki dühödten meglövöldözvén, vagdalván őket, megölték vala. Kiknek tetemeik a falu lakóitól ugyancsak ott, a falú pellengére mellé egy vermecskébe eltakaríttattak vala “ (VIII.könyv 2.)

Kraus szerint Kosmann és Répa faluk határában Barcsait meglőtték, Budai Zsigmondnak fejét vették, és egy harmadik személyt is említ, Barcsai szolgját Szövérdi Jánost, akit felkoncoltak. A tetemeket parancsra a parasztok hantolták el  a falu pellengére mellett. Kraus halotta, hogy Barcsai másik szolgája Doboli Isván, amikor értesült a gyilkosságról kiásta a fejedelem holttestét és (Gyulafehérvárról hozott gyolcsba takarva) a kozmatelki templomban eltemettette. ( Ezért Dobolit később Kemény János Fogarasban felakasztatta.)

A csontvázakról készült kép. “Geneaologiai Fűzetek” 1904

Kozmatelkén, 1906-ban Barcsai Ákos fejedelem felállítandó síremlékének (Spáda János kolozsvári építőmester munkája) előmunkálatai során csontvázakat találtak Itt már 1830-ban állt egy román feliratú fakereszt (10) a meggyilkolt fejedelem emlékére. Elképzelhető, hogy Kozmatelke lakosai mindig is emlékeztek a meggyilkoltak nyughelyére, és a krónikás feljegyzések is hozzávetőlegesen helyesek. A félig egymásra helyezett testek és a karok rendezettlen helyzete, valamint az, hogy az egyik holtesten a béklyó is rajtamaradt, arra mutat, eltemetésük tulságosan sietős körülmények között történt. Ha a fejedelem teste valóban a templomban nyugszik, akkor a sírlelet megbéklyózott csontváza Budai Zsigmondé ( Szalárdi János szerint Barcsai Ákost és Budait vasalták meg). A nyakcsigolyákon nem látszottak vágás nyomai, viszont a koponya és három csigolya kimozdult a test főirányából, ami nyaksérülesre utalhat. A két kézfejet levágták, talán a rajtuk viselt gyűrűkért. A béklyó nélküli csontváz koponyáját több kardvágással szétrepesztették. A sírüregből egy tuskó maradványa is előkerült,  a hajdani pellengér maradványa lehetett, mert mélyebben feküdt mint a testek.

………………………….

1. Teleki-hagyaték: T d-196 c (Leltári száma :10410)

2. Egy “pro feminista” mű ( Disputatio prejucunda qua anonymus probare nititur mulieres homines non esse) és egy politikai pamflet (“Laus ululae” –A bagoly dícsérete)

3. 1610 körül született Hunyad megyében, kálvinista köznemesi családban. Anyja Palatics Erzsébet, az illyédi bán leánya volt. Bethlen Gábor udvarában különleges nevelést kapott. 1632 és 1637 között a diplomácia fortélyait tanulta ki Konstantinápolyban, majd 1642-ben I Rákóczi Györgyöt képviseli a török udvarban. Már ekkor jó kapcsolatot alakított ki a törökökkel. 1644 december 20-án, az ónodi várban a feledelem kinevezi Barcsait örökös karánsebesi és lugosi bánná. A kinevezés megindoklásában Barcsai seregkapitánynak Jeszenyő váránál mutatott vitézsége szerepel. 1648-ban Hunyad megye főispánja (megkapja Déva várát). Rákóczi lengyelországi hadjárata idején fejedelmi helytartó Erdélyben.
Öccsének, Sándornak a leszármazottja Barcsay Ábrahám (1746-1806.) a magyar klasszicista költészet egyik alakja. A jelenleg Kanadában élő Barcsay Tamás, aki a gyalui kastély tulajdonjogát örökölte és 2002 február 13-án írásbeli értesítésben kérte vissza jussát.

4. Várad feladásáról a törökkel kötött feltételek között (5.pont) az 1657 óta készülő Biblia addigra kinyomtatott anyagának és a nyomdának a sértetlen elszállítása is szerepelt.

5. A szultán ünnepélyes oklevele, mellyel megerősítette Barcsai megválasztását sebtében készülhetett, Törökországból csak a szultán kalligrafikus pecsétjével ellátot iratot hozták, a beiktató levél szövegét Erdélyben fogalmazták meg. (Papp Sándor: Három török dokumentum Barcsai Ákos erdélyi fejedelem hatalomra kerüléséről)

6. Barcsai és hívei a beiktatást követően sem érezték biztonságban magukat, visszatértek Dévára, s onnan már több ezer fős török segédcsapattal jöttek ismét Erdélybe. Bethlen János kancellár 1658 őszén megkísérli megmagyarázni Barcsai kényszerű törökbarátságát, és kéri az európai uralkodókat intsék nyugalomra Rákóczit. (Innocentia Transylvaniae) Wesselényi Ferenc nádor a védiratra nem ad egyértelmű feleletet, a császár dötésétől tette függővé az érdemi választ.

7. Cserey Mihály „teljes életében gonosz, ambitiosus, kegyetlen, vérszomjas ember”-nek nevezi.

8. Barcsai további sorsáról eképp számol be “Gömör vármegye viceispánja, Gyöngyösi István” (Porábúl megéledett Főnix)

“Ákoson oly okot találnak azonban,
Amelyért vettetik őtet árestomban,
Budai Zsigmond is pendíttetik vasban,
Mert ál praktikáit érték sok dolgokban.
……………………………………….
Barcsai Ákosnak meghűlt volt már teste,
Kit sebeibűl folyt piros vére feste,
Érdeme szerént lett nem remélt eleste,
Úgy vette el hasznát, amiként kereste.

9. Bethlen János: Rerum Transsylvanicarum libri quatuor. MDCLXIX
Szalárdi János: Siralmas magyar krónika
Georg Kraus : Fontes rerum Austriacarum

10. Kővári László Erdély régiségei. és történelmi emlékei, 1892
Cheţan pópa elbeszélése alapján az utolsó fakeresztet Simion Varadi faragta 1886-ban.

TRAIANUS TRÓFEÁJA ? II.

Az emlékművön Mars Ultornak szentelt felirat volt

Az Adamclisi-i diadalemlék felújítás előtt, 1896-ban

Az Angyalvárra emlékeztető építmény párkányzatán és a párkány alatti részen harci jelenetek és barbár foglyokat ábrázoló alakcsoportok láthatók. Az emlékművön Mars Ultornak szentelt felirat volt.

MA[rti] VLTORI
IMP [cae] SAR DIVI
NERVA[e] [filius] NERVA
[tr]AIANV[s][aug.germ]
[dac]ICVS….

A felirat alapján valóban Traianusnak tulajdoníthatnánk a tropaeumot, ám reliefjei alaposan ellentmondanak ennek. Nem arról van szó, hogy a metopék művészi értéke meg se közelíti a Traianus oszlopán látható domborképekét, az itt ábrázolt személyek ruházata, viselete, fegyverzete ellentmond a Columnán láthatóknak, mintha csak más időkről árulkodna.

Az eredeti metopék a múzeumban


Az Adamclisi-i gyalogos római katonák pikkelyes páncélt viselnek…..

 

























Traianus oszlopán tunikát és lemezes páncélt látunk, pikkelyest a szarmata lovasokon

Ugyancsak Traianus előtti időkről árulkodik a támadó katonák által viselt kar- és lábpáncél. A barbárokat mindig meztelen felsőtesttel és hosszú, bő nadrággal, hosszú (fonott?) szakállal ábrázolják, hajukat jobb halántékuk felett csomóra kötve viselik. Ezért több kutató germánoknak vélte őket. A germánokat Traianus oszlopán mint szövetségeseket, a dákok ellenségeit ábrázolják, rövid nyírott szakállal és síma hajjal.

A dákok a Columnán hosszú, ám szűk nadrágot, felső ruházatot és síma hajat vagy sapkát viselnek.

Ha voltak harcok rómaiak és dákok között Dobrodzsában, akár az első akár a második római támadás idején, akkor ezek a harcok téli hónapokban lehettek (a feljegyzések alapján Traianus télre visszahúzódott a hegyekben levő dák területekről). Ám a matapékon csak kilevelezett tölgyfákat látunk.

Kik és mikor harcolhattak itt?