A HUNOK IS

tanulták a zsoltárokat….

Domenico Ghirlandaio : Szent Jeromos. (Firenze, Ognissanti templom)

Amennyiben Szent Jeromosnak a hunokra vonatkozó értesülései hitelesek (1), nem vethetjük el azt a feltevést miszerint a keresztény hit tartalma talán a honfoglaló magyar törzsek előtt sem volt teljesen ismeretlen. Találkozhattak az új vallás elemeivel még a Fekete-tenger partvidékén, ahol már folyt görög térítés, a Kárpát-medencében való megtelepedéskor pedig jelentős keresztény közösségekkel találkoztak.


A kereszténység a római korban hatolt be Pannóniába, majd a nyugati gótok megtérésével magába olvaszt  több germán népet is, a vandálokat, gepidákat, longobárdokat (magyobb részük ariánussá lesz). De egymásnak adva helyet vándorlásaik során, egyes népek kipusztulnak mielőtt felvették volna a keresztséget. A népvándorlás után letelepült nyugati szláv törzsek, akárcsak a Duna-Maros közt lakó bolgár-szlávok későn jutnak „keresztséghez”. Rastislav, a morva-szlávok fejedelme, hogy a bajor egyháztól való függőséget elkerülje III.Mikhael császártól kér térítőket. A görög misszió 863-ban jött Morvaországba. Cyrill és Methód (az ő nevükhöz fűződik az úgynevezett glagolita ábécé, a cirill betűk ősi változata) görögből fordított szláv nyelvű liturgikus szövegeket hoztak magukkal, több mint három évig folytatták missziós munkájukat, ám a bajor püspökökben egyre nagyobb ellenérzést váltott ki, nem maga a bizánci rítus, de a szláv nyelv liturgiai használata.(2)

A nyugati egyház a latin liturgikus nyelv által mintegy monarchikus egyetemességre törekedett, míg a görög szertartású keleti egyház hozzájárult a nemzeti egyéniség megőréséhez azáltal, hogy a népek saját nyelvüket használhatták, nemzeti kultúrájukat szabadon és függetlenül vihették tovább.

(Más kérdés azonban az, hogy miért nem tud már jó ideje a régebbi műveltségű Kelet lépést tartani a nyugati népek egyetemes haladásával?)

II.Mikhael pénze. (British Museum)

A Kárpát-medence két keresztény nagyhatalom, a Német-római Császárság és Bizánc ütközőpontjában volt. Idővel a honfoglaló magyarság is felismerte, hogy lassan rendeznie kell viszonyát a két birodalommal. A békés közeledés megvalósításának legfőbb eszköze pedig a kereszténység bizonyos mértékű elfogadása lett volna, így két magyar „..színleg a keresztény hit felé hajolva Byzantionba jutott. ” (Skylitzes)


Konstantinos Porphyrogennetos munkájában (De administrando imperio) megemlíti a bírói tisztséget viselő gyla és karcha bizánci látogatását, Skylitzes krónikája pedig kiegészíti ezt egy, a Theophanes continuatus-ból átvett adattal, miszerint a két magyar meg is keresztelkedett, a karchát maga a csázsár merítette a keresztelő medencébe (és feltehetőleg hatalmas pénzösszeggel is megajándékozta a magyarokat, hogy kalandozásaik Bizánc irányába megszűnjenek.) De Bulcsú később „széttépte az Istennel kötött szerződést, és gyakran harcolt a rómaiak ellen.(3).”(Georgios Kendrenos)


„Nem sokkal utóbb Gyula is, aki szintén a türkök fejedelme volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres, Hierotheos nevű szerzetest, akit Theophylaktos Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gyula pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, hanem kiváltotta azokat, gondja volt rájuk és szabaddá tette őket.” (Skylitzes)


A magyarok földje, a literátor császár feljegyzése szerint, a X.század közepén, a Tiszától a Körösök, a Maros és a Küküllő (vagy Aranka ?) vidékéig terjedt, de magába foglalta a Bánságot is. Itt kezdhették meg Hierotheos és a bolgár-szláv szerzetesek a kereszténység keleti változatának a terjesztését, de hogy működésük nyomán szervezett egyház is keletkezett volna, arra semmi nyomot nem találuk. Sem a nyugati sem a magyar krónikák nem tesznek említést Magyarország első püspökéről, és elhallgatják a „szakadár” keleti egyház érdemeit. Hierotheosnak a X.század közepén még nem voltak nyugati vetélytársai (Bruno és Piligrim püspökök 970 után kezdték meg missziós tevékenységüket), és nagyon messzi területekre is eljuthatott. Nem zárhatjuk ki, hogy a veszprémvölgyi görög apácák léte is Hierotheos munkásságának az eredménye volt (és talán kapcsolatban van Imre herceg jegyesével is, aki a Szent-Margit legenda szerint bizánci hercegnő volt).

De lássuk mit mondanak a szláv források ezekről az időkről.

”Csakhamar keletről, északról és délről számos nép tört elő, sok rázkódás és ijedelem fogta el a görögök birodalmát, úgy, hogy ezt a paeon népet (a magyarok) hamarjában nem tudták megerősíteni a hitben. És saját nyelvükön írott könyveik sem voltak. A görögök rájuknézve alkalmatos tétlenségét látva a latinok, Romából felkerekedtek s a paenokat, kik ugroknak nevezték magukat és a többi velük szomszég nemzeteket könyveikkel és irásaikkal istentelen hitükre térítették”

A magyarok harca a bolgárokkal. Joannes Skylitzes krónikája.

A keleti egyház térítő munkája akadozva haladhatott ezután, de a megindult folyamat vékony szálai tovább vezetnek, egészen Ajtonyig.

……………………………………

1. Szent Jeromos, egy Paula nevű hölgy menyéhez, Laetahoz írt válaszlevelének a 2.bekezdésében olvashatjuk: “Az örmény nyilas félre rakta puzdráját, a hunok a zsoltárt tanulják, a hűvös szkítákat a hit izzása melegíti. A vörös és szőke géták sátor templomokat hordoznak seregükkel: és lehet, hogy az ellenünk való sikeres csatározásaik tényét az adja, hogy ugyanabba a vallásba hisznek.” Ugyancsk szent Jeromosnál olvashatunk a Szkytiában térítő Theotimus tomis-i (ma Constanţa) püspökről (De viris illustribus, 131.fejezet)

2. Rómába mentek, ahol II. Hadrián pápa ünnepélyesen fogadta őket és jóváhagyta a szláv nyelvű istentisztelet. Metódnak, Chozil közbenjárására, megadta a szlávok között a szentszéki legátus hatalmát és a hajdani illír főváros, Sirmium érsekévé nevezte ki. Method működésének központja feltehetően Chozil és Priwina székhelyén volt. A smirniumi kinevezéssel a pápa csupán az Illíriára vonatkozó iurisdictios igényét akarta hangsúlyozni, mivel Illíria addig a salzburgi érsek joghatása alatt állt. Passau püspöke és Salzburg érseke Regensburgban perbe fogták Methodot azzal a váddal, hogy jogosulatlanul tanít a Salzburgi Érsekség fennhatósága alá eső területeken, s két és fél éven át egy sváb kolostorban tartották fogságban. Ennek a konfliktusnak a forrása a nyugati egyháziaknak a szláv nyelv liturgikus használata elleni viaskodásában keresendő. A Zalaváron talált glagolita töredék a legszebb bizonyíték a két testvér szellemi hagyatékára.

3. A „bizánci” terminus csak a reneszánsz korban terjedt el. A bizánciak magukat rómainak, nyugat-rómainak tekintették.

I.Hadrian pápa fogadja Szent Cyrillt és Methodot. San Clemente bazilika.(XI.századi freskó)

EMLÉKEK JANKU ÁBRAHÁMTÓL

Egy zilahi tanár beszélgetése Avram Iancuval

A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár tulajdonában levő, Avram Iacu-életrajzban még nem közölt fénykép (1865 március 5.-én készült).

Ez a leírás és fénykép akkor készült, amikor a románok még féltve rejtegették Iancu kiszolgáltatott helyzetét a világ szeme elől, igyekeztek őrizni a “Havasok királyá “-nak letünt kultuszát. Ma, történelmi távlatból nézve fontos dokumentum, reális értéket képvisel, és nem megalázó. Feleleveníti Iancu életének tragikus utolsó szakaszából egy mozzanatot, riport jellegű, adott helyszínen ragadta meg a lélek belső valóságát.

Borbély Sámuel (1) Iancuról szóló leírásának egy részlete kéziratban maradt fenn, kissé újságcikk jellegű, és lehet, hogy nyomtatásban is megjelent valamelyik korabeli magyar lapban. Borbély Sámuelt, saját bevallása szerint, Moldován Gergelynek a Magyar Polgár című lap 1881.évi 120. számában megjelent írása sarkallta arra, hogy megírja személyes találkozását a móccal (2). Túl romantikusnak találta Iancu ábrázolását, és Moldován kérdésére is válaszolni akart. Kinél van Iancu furulyája és hosszú szárú fapipája ? Igen ő, Borbély, őrzi Janku híres furulyáját, maga készítette pipáját és papírra vetett néhány szavát.  Abrudbányán kapta magától Iancutól ezeket a tárgyakat. Saját igényeinek megfelelő, találó és hiteles portrét alkotott.

“ És megláttam; hajléktalan koldus, könyörületre méltó állapotban. 1864 december 19.-én vásár volt Abrudbányán, és ezekre a vidéki vásárokra összegyűl a környék. Én is elmentem. Épp barátok beszélgettünk a casina (kocsma) ajtajában, mikor hozzánk közeledett furulyálva, egy öles, egyenes tartású de rongyos ember és öt krajcárt kér, mondva, hogy van husza és szeretne inni egy fél liter bort. Jancu volt. Adtam neki öt krajcárt és bevittem a casinába, ahol akkor enni is lehetett. Kifizettem neki a bor, azzal a feltétellel, hogy lefényképezhetem.”(3)

Borbély Sámuel feljegyzéséből kiérződik a rettenet: “ Janku most 39 éves; magas, széles vállú és ahogy ez az egyenestartású tönkrement emberen látszik nagyon szép és tekintélyes lehetett. Nem hiszem el, ő aki 16 évvel ezelőtt, 1848-ban a “Havasok királya “ volt, ma eljött a vásárra italt koldulni. Azt akit 1848-ban bálványként tiszteltek a hegyi emberek, most kidobják a kocsmából a sárba, és ő ott fekszik míg kijózanodik."

Barbu Iscovescu (1816-1854): Havasok királya

 

Egy kocsmai találkozásuk alkalmával Iancu a sörkészítés módját magyarázta el és  latinul vetette papírra (jogász volt), közben arról panaszkodott, milyen régen nem írt már szöveget. Borbély Sámuel megkérdezte tőle milyen igéretet kapott az osztrákoktól ha a mócok felkelése sikerrel járt volna (4), és Iancu kitérően válaszolt.” Ígéretek voltak szép számmal, de ígéret maradt mind. Egy keresztet ( kitüntetést) ígért Bécs, de nekem nem kellett az ő keresztjük. Van keresztjük a románoknak templomaikon, házaikon, vállaikon” 

“ Több részletet mesélt a Dragossal való egyezkedésről és Vasvári – ahogy ő mondta- esztelen támadásáról…….”

A kézirat itt megszakad, ám biztos volt folytatása, és ha valaha ezt a szöveget nyomtatásban közölték, megvan a befejezése is. A feljegyzés nem tartalmaz  hallomásból leírtakat, ami még jobban megerősíti dokumentum jellegét. Megértéssel ábrázol egy embert az ellenfél táborából.


…………………………………………………………………………………..
1. Igazgató-tanár Zilahon, 1877-ben Szilágymegyében megalapította az első hirlapot , a “Szilágyot”

2. Havasi románok, a Nyugati Érchegységben élő román nyelvű népcsoport.

3. Egy vándorfényképész örökítette meg Iancut. Ez volt az első felvétel róla, egy másik létező fénykép kevéssel halála előtt készült, amikor már teljesen megháborodott. Borbély Sámuel feljegyzéséből tudjuk, hogy Iancuról készült egy felvétel 1864 december 19.-én is, ez 1880-ban a Vasárnapi Újság 30.-dik számában jelent meg

4. Avram Iancu volt az 1848–49-es szabadságharc ellen Erdélyben szervezett császárhű móc felkelés vezetője. A Habsburg udvar támogatta, Anton von Puchner személyesen engedélyezte emberei  felfegyverezését

Anyakönyvi bejegyzés Avram Iancu haláláról. Felső Vidrai ortodox parókia.

A KATOLIKUS MOLDVA

Táltosok és kun szokások nyoma a XVII. századi Moldvában

A katolikus egyháznak, a Kárpátoktól keletre levő területeken létrejött struktúráiról 1227-től vannak megbízható írásos adatok. Ekkor a magyar expanzió előőrseként már megindult a magyar népelemek kitelepülése ezekre a peremterületekre, és végül a Havasok és a Szeret közti területet a Magyar Korona ténylegesen birtokba vette.

1065 után a kunok voltak Moldva urai. A XIII.század elején Moldva déli részén (Fekete-Kunország) élő kunok egy része politikai megfontolásból felvette a keresztséget. 1227-ben az esztergomi érseki székbe Magister Robertus, a Liège Egyházmegyében született jó és vallásos férfiú került (In Hungaria Magister Robertus, Vir bonus et religiosus in Leodiensi Diocesi natus, factus fuerat Archiepiscopus Strigoniensis), és térítő papokat küldött a Kárpátokon kívülre. A zalai főesperestől értesülvén, hogy Bortz fejedelem és kunjai megkeresztelkedtek “..et quidam princeps Bortz nomine de terra illorum cum omnibus sibi subditis per ministerium tuum fidem desiderat suscipere christianam;”, IX Gergely pápa 1227 július 31-én kelt levelében Robert érseket a kunok és a brodnikok országának szentszéki követének nevezi ki. Felhatalmazza ige hirdetésre, keresztelésre és püspökök kinevezésére. Robert 1228-ban a kunok püspökéül a domonkos rend magyarországi főnökét, Theodorikot nevezi ki.(1) 

  

X. Benedek pápa. Subiaco-i San Benedetto kolostor 

A kun missziós püspökség székhelye valahol a Milkov folyó mentén ( civitas de Mylco, posita in confinibus Tartarorum), “Tatárország folytatásában” volt. Az egyházmegye határait Robert érsek jelölte ki, de sajnos ezt pontosan nem ismerjük. Figyelembe véve Rogerius írását (Carmen miserabile) és a johannita adománylevél szövegét, elképzelhető, hogy a Szerettől az Árgyas folyóig terjedt. 1229-től a kun püspökség már nem az esztergomi érsektől, hanem egyedül a pápától függött. Püspöke a székely székeket is egyházmegyéje fennhatósága alá vonta. Erről egy 1228-ban kelt levéltöredék tanúskodik, melyben Theodorik egy székely esperest csitít. 

” Nonne in Ecclesia Christi D. lupum et agnum una pasci conuenit! quidni etiam Siculum cum Comano, et Olachoque… Audite Apostolum dicentum: non esse Graecum, vel Iudaeum, non barbarum vel Scytham (Nemde az Isten anyaszentegyházában a farkas és bárány együtt legeltetik! miért ne a székely a kunnal és oláhval.... Halljátok az apostolt, ki azt mondja: nincs görög vagy zsidó; nincs barbár vagy scytha) 

A Magyar Királyságból a püspökség megszervezésével alsópapság, katonaság és dolgozó nép is áttelepszik Moldvába. Számtalan (nonnulli) lakos érkezett Moldvába, és keveredtek a románokkal akik “görög ápüspökök” szavát hallgatják ( sed a quibusdam pseudoepiscopis Graecorum ritum tenentibus) – figyelmezteti IX Gergely pápa Perugiából Béla herceget 1234 novemberében, és felszólítja,  kényszerítse a románokat a katolikus püspök felsőségének elfogadására. 

Mongol harcosok. Rashid od Din kronikája

 

A kun püspökség 1241-ben megsemmisült. A Szeret folyó mentén dél felé tartó Bochetor legyőzte “azokat az embereket, akik ott a harcra összegyülekeztek”(2) Alexandru Gonţa történész véleménye szerint érdemes volna Odobeşti környékén ásatásokat kezdeni, ahol feltételezése szerint egy komolyabb csata zajlott a kun püspökség megvédéséért. Minden bizonnyal itt is sok bizonyíték kerülne felszínre, akárcsak Bukovinában, ahol a régészeknek sikerült feltérképezniük a Vereckénél levált mongol seregek útját Moldváig. A Szeret, a Prút és a Beszterce mentén ereszkedtek le, ezeken a területeken tűzvész nyomai, karósáncok, IV. Béla korabeli pénzérmék és mezőgazdasági szerszámok mellett heverő emberi csontmaradványok kerültek napvilágra.

Csaknem félévszázad múltán, III. Miklós pápa 1279-ben jelentést kér a kunok helyzetéről és a püspökség bevételéről Fermói Fülöp pápai legátustól. A püspökséget “ a nevezett tatárok elpusztították, és csaknem negyven év óta nincsen ott sem püspök sem katolikus lakos” (per predictos Tartaros destructa fuerit, nec inibi Episcopus et alii Catholici habitatores extiterint quadraginta annis et amplius iam elapsis). A szerzeteseket és a lakosokat megölték, a püspökség birtokait pedig a hűbérurak már eltulajdonították.

A XIV. században a pápák többször megpróbálták a milkói püspökségüket újraszervezni. Sikertelenül. XXII.Leó pápa Károly Róbert káplánját, Vito de Monferrat-ot nevezi ki a tatároktól lerombolt püspökség fejének, de kevés a valószínűsége, hogy eleget tett volna küldetésének mert néhány évvel később 1344-ben, Nagy Lajos a székelyeket mint az erdélyi püspökség alá tartozó híveket emlegeti, és támogatást nyújt a Milkói Episcopatum elrabolt javainak a visszaszerzéséhez.( Az eltulajdonítók közt szerepel egy esztergomi érsek is ) VI. Kelemen és XI. Gergely pápák is neveztettek ki Milkói Püspököt, de ezek már csupán címként viselték a rangot.
Moldvában a görög szertartású szakadár népeket a domonkos és a ferences misszionáriusok térítették tovább. 1370-ben Laţcu vajda arra kérte a pápát, hogy Szeretvásárra küldjön egy katolikus püspököt. Ezt minden bizonnyal politikai megfontolásból tette ( viszont személyesen rosszul járt vele !). A katolikus lengyelek és magyarok közé beékelődve  Moldva sokkal szilárdabb pozicióba került azáltal, hogy elnyerte a pápa támogatását. A pápa városi rangra emelte Szeretvásárt ( civitate Cerethensi), temploma katedrálisi rangot kapott és kivonta azt a Halics-i püspökség hatalma alól. 1371 március 9.-én az új püspök leteszi az esküt, de ténylegesen nem foglalta el „posztját”. Laţcu minden bizonnyal áttért a katolikus hitre, mert egy pápai válaszból (1372 februárja) tudjuk, hogy házassága felbontását kérte a pápától, oknak felesége ellenállását hozta fel, aki makacsul megmaradt ortodox hitében. A pápa elutasította kérését és a hatalom Laţcu leányán keresztűl a Muşatokra szállt.

A Bogdana kolostor délkeleti sarkában van Laţcu vajda sírja

Petru Muşat hatalomra jutása után ennek katolikus anyja Margit, Szeretvásáron kolostort építetett a Prédikátorok rendjének, és kieszközölte számukra az örökös mérlegjogot. A szeretvásári katolikus püspökség 1434-ig állt fent. 

A moldvabányai püspöki templom romjai 

“Nullum in Moldavia par huic templum”- Ennek a templomnak nincs párja Moldvában 

(Codex Bandinus,1648)

1400-ban Alexandru cel Bun ( Jó Sándor) uralkodik Moldvában. Rendezni igyekszik az ortodox egyház helyzetét (a konstantinápolyi pátriárka már Petru Muşat idején egyházi átokkal sujtotta Moldva uralkodóit és népét mert elutasították a görög nemzetiségű püspököket), mitropolitát hozat Nyeszterfehérvárról (3), a fővárost Suceava-ba költözteti és Szeretvásár elveszti fontosságát.

IV.Jenő pápa 1439-ben írja: “ … a katolikus hívek kedvezőtlen szétszórtsága miatt, a régebbi Szeretvásári Püspökség (...) a század eleje óta, a hívek nagy kárára, üresedésben volt és pillanatnyilag helyreállíthatatlan...” (4)


A minoriták és a domonkosok kitartóan igyekeztek Moldvát katolizálni, és ehhez a tevékenységükhöz az uralkodó segítségét is elnyerhették, mert Alexandrunak érdekében állt közelednie a magyarokhoz, hisz a lublói békeszerződés értelmében kötelessége volt segítséget nyújtania Ulászlónak és Zsigmondnak a törökök ellen, trónja megőrzéséért.

„ Kelt Lublón, az Úr 1412. évében....
Ezek után Moldva vagy Moldávia tartományával kapcsolatban mi és Ulászló úr, Lengyelország királya, igenkedves testvérünk, az alábbi módon egyeztünk meg. Minthogy fény derült arra, hogy a nagyságos Sándor, jelenleg moldvai vajda, magát Ulászló úr, testvérünk parancsai és jóváhagyása alá vetve, elkötelezte magát neki, amely kötelezettséget mi, az említett Zsigmond király,Ulászló király úr tiszta és őszinte testvériségének szeretete miatt megzavarni és akadályozni nem akarjuk; így tehát elhatároztatott és megerősíttetett, hogy valahányszor a törökök és hitetlenek a magyar koronaterületére nagy sereggel rárontanak, és azt dúlni és pusztítani készülnek, vagy amikor csak mi, az említett Zsigmond király ezer vagy több lándzsát állítunk ki a mondott törökök és hitetlenek ellen, és ellenük Magyarország határain túli hadjáratot határozunk el, ez esetekben tehát tudósításunkra és jelzésünkre Lengyelország királya, igen kedves testvérünk köteles lesz parancsba adni a fent nevezett Moldvainak, hogy ő maga, saját személyében teljes fegyveres erejével együtt nekünk és seregünknek segítségére jöjjön, valamint hűségesés állhatatos engedelmességet tanúsítson, kivéve, ha maga a Moldvai súlyos és látható gyengeségben találtatna, ez esetben azonban éppúgy köteles lesz haderejét egy alkalmas vezérrel együtt elküldeni; akkor pedig, ha az említett Ulászló király úr, kedves testvérünk szolgálatában lesz épp elfoglalva, szintén legalább ez utóbbit kell cselekednie. Ha pedig az említett Ulászló király úr parancsára vonakodna a fentiek szerint a törökök vagy hitetlenek ellen segítségül jönni, úgy mi ketten, tudniillik Zsigmond és Ulászló királyok, kötelesek leszünk az említett kötelezettségvállalás ellenére hatalmasan berontani Moldvába, magát a moldvai fejedelmet onnan eltávolítani, a fejedelemséget pedig hatalmunk alá igázni, és miután levertük, köztünk, királyok közt felosztani és belső határokkal szétválasztani a következő módon: a nagyobb, Bukovinának nevezett erdőket, amelyek a magyar király hegyénél azaz hegyláncánál kezdődnek és Moldva valamint Sepenica földje között terülnek el, és a Szeret mellett haladva egy másik, kisebb, Bukovinának nevezett erdőig, a Prut folyóig érnek, középen kell ketté osztani, azaz megfelezni. Mivel Jászvásár a bal oldalra esik, megmarad Ulászló úrnak...”

Moldva „földrajzi helyzetét” figyelembe véve, Alexandru rendkívül toleráns politikát mutatott a katolikusokkal szemben, habár a huszitáknak nyújtott biztos védelem épp egyfajta Róma ellenes reakció volt (5) ha figyelembe vesszük, hogy a husziták elsődlegesen a katolikus közösségekben terjesztették tanaikat és találtak követőkre.

 

Alexandru egyik adománylevele

A Moldvabányai Püspökséget II Ulaszló és Cillei Anna kérésére XXII János (ellenpápa) alapíthatta, 1413 augusztus 7-én kelt Bullájának ilyen értelmű szövege szerint. Az a feltételezés miszerint a püspöki templom már 1410 előtt felépült Marco Bandini püspök nevéhez fűződik, aki 1646-1647-ben végigjárta a moldvai katolikus egyházmegyéket.(6) Leírásában feljegyzett egy oltárfeliratot mely szerit a „Moldavicem” katolilus templomot Alexandru vajda építette 1410-ben, és a keresztelőmedence alá temette feleségét, Margitot. ( Anno 1410. Hoc templum...Principe Alexandri Woyda Aedificatum est..) Bandini Margitnak a nevéhez kapcsolja a bákói ferences monostor felépítését, viszont ez késői feljegyzés és a hagyomány is belekontárkodhatott.( Bandini Pázmány Péter bíboros-prímás 1629-ben írt szövegéből idéz, igaz hozzátéve:„ ha nem tévedek”)

„Fundatum ab Uxore Vaivodae Moldavi, filia Vaivodae Transsilvani”( Alapította a moldvai vajda felesége, az erdélyi vajda leánya)

Margit minden bizonnyal katolikus és magyar lehetett. Paolo Bonnici Da Malta misszionárius szerint Moldva fejedelme és felesége (una moglie ungara cattolica....principessa Margarita) több templomot létesített.

Alexandru Ringola nevű feleségéről biztosan tudjuk, hogy katolikus volt. 1420-ban Ryza János „ episcopus Muldavien”,  V. Márton pápától kéri „ Ringola ducissa minoris Walachiae” házasságának felbontását. A vajdaasszony elkívánt válni a „görögök és a hitetlenek rítusa szerint élő” Alexandru vajdától. Ez a legkorábbi írásos dokumentum amely bizonyítja a Moldvabányai Püspökség létét.
A firenzei zsinaton ( 1432-1444) Moldvát Damian mitropolita képviseli, és habár elfogadja, hogy a pápa lesz az egész keresztény egyház feje, a Filioque-tant nem írja alá, és népével együtt továbbra is megmarad az ortodoxizmus tanaiban.

Alexandru halálát követő trónviszályok és feudális belharcok idején a korai protestantizmus olyan erőre kap Moldvában, hogy Czipszer Péter moldvabányai püspök szomorúan értesíti Rómát 1452-ben a katolikus egyházmegyékben kialakult helyzetről. Az eretnekek háborítattlanul prédikálnak, egyre több ferences és domonkos szerzetest nyernek meg tanaiknak, a hit és a morál összeomlását eredményzik. IV.Miklós pápa felkérésére Kapisztrán János minoritákat küld Moldvába az „ igaz hit” terjesztésére, majd 1456-ban maga is elmegy prédikálni. A következő évben a minoritáknak el kell hagyniuk Moldvát, miután összeütközésbe kerültek az ortodox klérussal.

Ştefan cel Mare ( István, a Nagy) minden erejével támogatja a huszitákat Hunyadi Mátyás seregével átkel a havasokon, elfoglalja Tatrosvásárhelyt, Bákót és bevonul Moldvabányába. 1467 december 15.-én Ştefan a magyarokra gyújtja a várost, és Moldva legszebb templomából csak a falak maradnak. A török veszélyt érezve Ştefan vajda Fenesi ( Szigeti) Pétert, Küküllő püspökét IV.Sixtus pápához küldi segítségért (1476 III.29-től ő lesz a moldvabányai püspök). A pápa igéretet tesz, hogy imádkozik mindazokért akik a vajda seregét adományokkal segítik és résztvesznek a moldvabányai nagytemplomban bemutatott miséken. Ştefan közben újraépítette a templomot, de mire Fenesi Péter visszatér, az ismét romokban hever. A török seregek elől visszavonulva a vajda mindent feléget. 1525-ben a Moldabányai Püspökség már egy egyszerű parókia.

1900

1753 szeptember 18.-án a diván ( államtanács) kéréssel fordul Matei Ghica-hoz, Moldva fejedelméhez, és a katolikus lakosság nevében a Jászvásári templom felépítését kérik. Kerésüket így indokolták:

„ Fényességes Úr, Mi amióta emlékezünk mindig volt nekük templomuk Jászvásárban, tudjuk, állandóan, míg az évek száma romba nem döntötte...és tudjuk, hogy nem csak mióta emlékszünk volt templomuk, de amióta az ország van. Más, volt fényességes Urak idejéből volt nekik templomuk Jászvásárban.”

A Jászvásári apostoli vikáriátust 1864-ben állítatta fel Alexandru Ioan Cuza uralkodói dekrétummal (No.1400/ 20 octombrie 1864). XIII. Leó pápa a „ Quae in cristiani nominis incrementum” kezdetű apostoli levelével 1884 iúnius 27.-én megszűnteti a vikáriátust, és létrejön a Jászvásári Római Katolikus Püspökség. Nicolao Giuseppe Camilli püspök nehéz feladat elé nézett. Egyházmegyéjét úgy kellett megszerveznie, hogy Moldvában a Katolikus Egyház modern története kezdődjön el. 244 helységben, 62.000 hívő és 37 minorita misszionárius lelkéről kellett gosdoskodnia.

Római Katolikus Püspöki Katedrális. Jászvásár

A többség ellenséges magatartása és állásfoglalása képzeletbeli sorompókat, korlátokat, tipikus önvédelmi gesztusokat ébreszt a kissebbségi közösségekben akár felekezetiek, nyelviek vagy etnikaiak azok. Ugyanakkor a szakaszos közeledés is megfigyelhető. Általában a kissebbség utánzással alkalmazkodik a többségi társadalomhoz. Ilyen perspektívából Moldva falusi közösségeiben élő katolikus lakosok gazdasági és szociális tekintetben szervesen beilleszkedtek a helyi ortodox társadalomba, ez viszont nem zárta ki azt, hogy felekezeti hovatartozásukat használják egy állandósult “zárt közösség” megtartására, mellyel nemzeti identitásukat őrizték. A XVIII.századig a modern értelembe vett nemzetiséget a felekezeti hovatartozás jelentette. (7) Egy országgal való azonosulást vallották nemzetiségnek és „nemzetiségi ellentétek” csupán felekezeti vagy vallási szinten jelentkeztek.

A csángók idegen nyelvi és vallási környezetben, szórványtelepüléseken éltek, mégis megőrizték nyelvüket és katolikus vallásukat. A legősibb csoportjuk a Románvásár közelében élő északi csángók. A XX.-dik század legelején, román történészek felmérése szerint csak a katonaviselt férfiak beszéltek románul, az asszonyok pedig egyáltalán, habár öltözetük csaknem azonos volt a románokéval.
Nicolae Iorga, így ír róluk:

„ A pompás büszke viseletűek tiszta Románoknak tünnek, míg a többiek, akik az ékesség iránt minden izlésüket elvesztették, ki tudja milyen vásári lakosok, ezekben a hegyek menti falvakban elveszett közönséges emberek lennének. De a sors véres gúnyolódása azt teszi, hogy ez ne így legyen: az elsők, megkérdezve, Magyaroknak (Unguri) mondják magukat és nem Erdélyinek ( Ungureni), a többiek saját maguk ismerik be, hogy moldvaiak, azaz Románok...Magyar és katolikus törvényeik nélkül, amihez ragaszkodnak, rég elfelejtették volna, tökéletesen, a nemzetet amiből erednek. ”

A XVII. században még senki sem emlegette ezt a népcsoportot. 1646-ban Marco Bandini, a Skopjei születésű bosnyák minorita és titkára Beke Pál mit sem tud róluk. A katolikusokat magyaroknak és szászoknak jegyzik. Dimitrie Cantemir 1716-ban írja : ”Azok akiket Lechiából (Lengyelországból) hoztak Moldva közepére, az idők múlásával elfelejtették nyelvüket és eltanulták a moldvait, ... a magyarok megingathatatlanul a saját pápista törvényükben maradtak, és megőrizték az ő hazájuk nyelvét..”( Descriptio Moldaviae)

Az általánosan efogadott nézet szerint a csángók egy, a XIII.-XIV.században a határterületekre kitelepedett magyar népelem. Lükő Gábor néprajzkutató szerint az északi csángók a magyarok legrégebbi, archaikus csoportja Moldvában. A Szamos medencéből kerültek oda.

Szerintem északibb területek is szóba jöhetnek. Máramaros, Bereg és Ugocsa. Máramaros a honfoglalás után is üresen maradt. Az egész terület gyepűelve volt és királyi vadászterület, mely a Borsa folyását követve valósággal átnyúlik keletre, Moldva felé. A XIII..században a tiszaháti magyarság előrenyomulásával és a tatárjárás utáni betelepítéseket követően Máramaros területeire is nagyobb számú magyarság és szász gyarmatos (hospites) kerülhetett, főleg a Tisza balparti mellékfolyóinak a völgyébe, a jobb partot Keselymezeu, Lipcse és Herince vonaláig lakhatták magyarok. 1300-ig a Hontpázmány nemzettségé volt, amikor is a király elvette tőlük és ugocsai birtokkal kárpótolta őket. 

Izakohnya, Máramaros

Az oklevelekben emlegetett szászok jobbára a városi kiváltsággal felruházott helységekben és a Szigeten éltek. Habár az ország más részeihez viszonyítva ritka volt a máramarosi medence népessége, megjelennek a királyi ispánságok, és a románok betelepedésével a kenézségek és a vajdaság a királyi uradalmakban. (Orosz krónikák IV.Laszló nevéhez kötik a románok Máramarosi betelepítésének kezdetét, 1284-1285 között)  A kenézség és vajdaság rang volt, néha azonos a falusi közösség ( possessio) területével, de soha nem volt azonos a possesióval a föld birtoklásának értelemében, és ezt az oklevelekben gyakran alá is húzzák: ” possessiones necnom keneziatus aliique honores” A máramarosi vajdacsalád, izakohnyai Bogdán és testvére Ige kezén roppant kiterjedésű terület volt, a Kárpátoktól a Radnai Havasokig, de ehhez nemesi birtokjoguk nem volt. Bogdan több vajdával, mint például a beregi Karachunus de Bylk-kel is konfliktusba kerül, majd fellázadt a király ellen és átment Moldvába saját földet szerezni. 1343-ban a királyi oklevél már mint volt máramarosi vajdát és hűtlen alattvalót emíti „Boghdan quondam woyvoda de Maramorosio noster infidelis”. Még 1349-ből is van dokumentum, hogy más elégedetlenkedők és lázadók is követték Bogdánt. Dragoş fia Gyula panaszolja: rokona Stephanus csatlakozott Bogdánhoz (és nem hiszem, hogy csupán válogatott román vitézek hagyták el Máramarost). Az elégetlenkedés és az áttelepülések folytatódhattak, és talán ennek megakadályozására Erzsébet királyné 1364 és 1368 több kenézségnek megadja Beregben és Máramarosban az „officialatus” azaz honos címet, kiváltságot kapnak a bilkeiek is. Magyarok is követhették Bogdánt Moldvába főleg, hogy ez nem egyszerre, hanem kisebb-nagyobb hullámokban ment végbe.

A Bandini Codexben leírt babonaságok megerősítik a korai elszigetelődést, ami olyan korban következett be amikor az ősi hit még nem ingott meg. Kettőre közül azonnal ráismerünk, a táltosokhoz és a pogány kunokhoz köthető szokásra. Bandini a falvak vajákosairól szólva leírja azok révülését és elcsodálkozik milyen megbecsülésnek örvendenek.

„Amilyen becsben vannak Itáliában a kiváló doktorok és szent életű emberek, majdnem olyan becsben állnak ezek (a lakosság) előtt a bűbájos férfiak és nők.” Ezt a mesterséget bárki szabadon gyakorolhatta és mindenkire nézve tisztességhozó volt. (Exercere et discere incantationis et maleficiorum artem omnibus liberum et honorificum.)

Révülésbe esnek, „.....mormolással, fejük rángatásával, szemük forgatásával,....képüknek eltórzításával,kezeik hadonászásával és lábaik rugdalózásával, egész testüknek rángatózásával.....azután földre vetik magukat...inkább halotthoz hasonlítva, egy óráig, de nem ritka három vagy négy óráig, mint valami holtak fekszenek.Aztán magukhoz térve, a nézők elé rettenetes látvány tárul....Postemo velu e somno evigilantes, sua somnia, tanquam oracula pandunt ( Végül az álomból ébredő, álmát mint jóslatot közli)” 

Mircea Eliade szerint a sámánizmust a magyarok hozták be Ázsiából azokra a területekre ahol élnek, és “ az elragadtatás, amelyről Bandinus beszél, Románia egyetlen más vidékén sem létezik. Ezek miatt hisszük, hogy azok a bűbájosok (incantatores), amelyekkel Bandinus Moldovában találkozott, nem románok voltak, hanem csángók.” 

Antropomorf sztélé. Butor falu.

Ilyen révüléses önkívületet esetleg beavatást, rituális halált sehol sem jegyeztek fel románokról, a keleti ősvallás vagy hiedelem fenmaradt eleme, akárcsak az antropomorf jellegű szobrok állítása. A szobor kezeibe nyilat és íjjat adtak, ez pedig végtelenül hasonlít a kunok szokásához.

Az Annals of Human Genetics-ben, 2007 április 16-án Walther Parson (innsbrucki Orvostudományi Egyetem) és Egyed Balázs (budapesti Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet) megjelentetett ”Migrációs ráta és genetikai szerkezet két magyar etnikai csoportnál” című kutatási eredményei azt mutatták, hogy az elvárásokkal ellentétben a székely és a csángó népesség között hangsúlyos genetikai eltérés mutatható ki. A génáramlás alacsony volt, és magasabb migrációs ráta mutatható ki a székelyektől a csángók felé mint fordítva. A phylogeographikus elemzések kimutatták a genetikai elszigeteltségét, a csángók genetikai szerkezete egyértelműen különbözik a székely népességétől.

Romániában 1977-től a népszámlálási kérdőíveken a csángó nemzetiség is fel van tüntettve. 2002-ben 1370 egyén vallotta magát csángónak és csángó anyanyelvűnek északon. Gyimesben és a Barcaságba többségük székelynek vagy magyarnak valotta magát.

.........................

1. Thúroczy-Krónika: “ In Nigram Comaniam,quae nunc Moldavia forte creditor, devenerunt…”, 

Troisfontaines-i Alberic krónikája. 1228:“Archiepiscopus Roberus Strigoniensis de Hungarian novum fecit Episcopatum in Cumania Theodoricum nomine”

A “terra Borotnik” a Vöröstornyi-szoros táján feküdt.

2. Magister Rogerius: Carmen miserabile 

3. A XIV. század első felében a minoriták eljutottak a Prúttól keletre eső területekre is, Nyeszterfehérvárra, ahol a románok és a tatárok részéről kemény ellenállásba ütköztek, többet közülük a lakosság megölt Az Anonymi Minoritae kodex megemlíti Angelo de Spoleto mártíromságát. ”In Mauro-Castro, fr.Angelo de Spoleto, tunc custus, fuit mactatus per Vulgaros.” Ilyen sorsra jutottak 1326-ban Luca és Valentinus testvérek is, őket később a Szeretvásári templomban temették el. 

4..IV.Jenő pápa 1439-ben kiadott Bullájának a másolatát, amelyet 1520-ban hitelesített a bodoni püspök, a csiksomlyói ferences kolostor levéltárában őrizték. 

5. Moldva volt az egyedüli terület Európában ahol a huszitákat legális közösségnek fogadták el. Alexandru fizetett huszita csapatokat is köldött Ulászló segítségére. 

6. Bandini X Inzce pápának ajánlotta a Codex Bandini néven ismert, 1646.X.16 és 1647 I.20. közti moldvai útjának leírását. 

7. Galaczon (Galaţi) 1647-ben mindössze 70 katolikus volt, mégis magyar papot kértek. „ Cum parochus lingvae ungaricae sit ignarus,ungari abnixe me rogarunt, ut parochum suae limgvae ipsis curare, licet tanem pauci sint,attamen promiserunt se pro honesta parochi sustentatione provisionem habituros, et corrutam parochiam restauraturos.Hic optimus esset parochus,qui ungaricam et turcicam et valachicam novisset linguam” (Bandinus: De Galacz)

 

SZARMATA-JAZIGOK

a Román Bánságban. Ptolemaios nyugati vagy Metanastoi jazigoknak nevezi a Dacia és Pannónia közt élő szarmata törzseket

 

 

Ptolemaios térképe a jazigok földjéről. Vincenzo Valgrisi, Velence, 1561

A román történészek körében csaknem általánosan elfogadott vélemény, miszerint a Bánságot, a Maros-Tisza-Duna közét, valamint a Temes-Cserna folyósót és Erdély középső részét a rómaiak Dacia Superior néven szervezték provinciába. Leletcsoportok alapján viszont úgy tűnik, ezen az elméleten újjítani kell mert egyre kevésbé állja meg a helyét, és nem az egész Bánságra, annak csupán egy nagyon keskeny keleti területére vonatkozhat, a Bánság Tiszáig húzódó nyugati része a rómaiak által csupán ellenőrzött, „extra provinciam” volt.

A szarmaták nagy tömegéből levált, és nyugatra vándorolt jazigok Kr.u. 50 körül, Claudius uralkodása idején már megjelentek a Duna-Tisza (1) közti területeken (Tacitus, Annales XII, 29) a szvéb Vannius szolgálatában. Plinius szerint (2) (Historia Naturalis IV.12) a szarmata-jazigok a síkságot és a nyílt területeket foglalták el, visszaszorítva a dákokat a Pathissum (Tisza) mögötti erdős részekre, hegyekbe.(„Campos et plana Iazyges Sarmatae, montes vero et saltus pulsi ab his Daci ad Pathissum amnem tenent”). Ez a Felső- és Közép-Tisza szakaszán lehetett, és így meg is felel a valóságnak, hisz dák erődítményeket nagyobb számban a Maros északi partján, a Pártiumhoz tartozó hajdani Arad és Zaránd megyékben és attól északra találunk, a Bánságban viszont csak annak délkeleti részén.  

 

 

 

Dák erődítmények

Római castrumok és utak is csaknem kivétel nélkül a Bánság délkeleti részén, Krassó-Szörény megyében találhatók, a Bánság északnyugati részét egyedül a Maros völgyén az Apulumot Partiscummal összekötő (3) út szelte át. Zömében a Maros közép és alsó folyása mentén figyelhetjük meg a római katonai jelenlétet. Az utak ellenőrzése és karbantartása a XIII. Gemina légióhoz (több, vexillariusaira utaló pecsétes tégla került elő) és a Veczelnél (Micia) állomásozó II.Flavia Commagenorum cohors-hoz tartozott.(4). A Marostól délre csak Újaradon (Aradnak a Maros déli partján fekvő kerülete) és Nagyszentmiklóson találtak véletlen szórványként egy-egy római téglát a IV.Flavia és a XIII.Gemina bélyegével ellátva.

Következéskép, amikor Dio Cassius arról ír (LXVIII.10.3), hogy Decebal valamikor 102 és 105 között elfoglalta a jazigok területét, Chorantina-t, ez nem a Bánságban hanem a Marostól északra eső részeken lehetett, és szóba jöhet még a Maros-Tisza-Aranka által bezárt terület is. Ebben az időben a jazigok a Duna-Tisza köze északi és központi részét lakhatták (5) Délebbre tekintve, az első dák háborút követően (Kr.u.101-102) a rómaiak már elfoglalták a Bánság keleti részét és a hátszegi területeket, így a Tisza és Decebal között egy expedíciós és megszálló római hadsereg állomásozott. A tibiscumi és varadiai castellumok a két dák hárorú között épülhettek ( az itt talált pénzeket Augustus és Traianus idejében verték).

A Bánság középső és nyugati területén jobbára civil települések nyomaira bukkantak, és a szórványosan talált római kori feliratos kövek zöme fogadalmi oltárkő, melyeket municipiumi decurionok, duumvirek állították a Triada Capitolina ( Jupiter, Minerva és Juno) vagy a Terra Mater ( Föld Anya) tiszteletére. A temes megyei Foeni községben talált feliratos kő szövege szerint (a halványkék márványkő ma már nincs meg ) egy numerus sírköve volt, amit másodlagosan felhasználtak és átvéstek. „ Faustus / n / Tib(iscensium), veteranus „ (6) Ez a kő itt, a román Bánságban nem bizonyít semmit, elsősorban nem római castrum vagy megszálló római hadsereg jelenlétét, viszont rámutat, hogy egyes román történészek előszeretettel átsiklanak fontos részletek felett.  Két okból kifolyólag is erőltetett. Tibiscum a mai Jupa falu területén (Karánsebes mellett) volt, és Faustus veteranus ott szolgállt. A követ a foeni Mocsonyi kastély udvarán találták, de semmi egyébb dák vagy római jelenlétre utaltó lelet nem került elő. Más Mocsonyi birtokon, a kápolnási kastély kertjében és a bulcsi birtok (1858-ban vásárolta meg Foeni Mocsonyi Antal) közelében is találtak római kori emlékeket ( a XIII.Gemina légió pecsétes tégláját). Mivel a Mocsonyi család mindig is felkarolta a románok ügyét, nagy a valószínűsége, hogy gyűjtötte a románok történetéhez kapcsolható emlékeket, és nem csak a saját birtokon találtakat.(7)

Római erődök 

A szarmata-jazigok valószínűleg a rómaiak beleegyezésével költöztek be. Róma akkori érdekének megfelelt egy ütköző területet létrehozása, Pannónia és a dákok között, mert ahogy Tacitusnál olvashatjuk, a dák-római szövetség ugyancsak ingatag alapokon nyugodott és a rómaiaknak figyelniük kellett. A dákok rendszeresen megszegték a "sanctae foedus amicitiae”-t (szövetséget), és Tacitus szerint olyan nép volt, aki sohasem hűséges.( Dacorum gens nunquam fida).

Hofmann Johann Jacob (1635-1706), Lexicon Universale.1698, Leiden, Hollandia

 

A dák háborúk előtt  

A jazigok Claudius császársága idején (Kr.e.10-Kr.u.54) tünnek fel a Duna-Tisza-köz északi részén mint „zsoldos” csapatok Vannius szolgálatában. Vannius Drusus Caesar-tól kapta meg a szvéb királyi címet, de Kr.u. 50 körül polgárháborúba keveredett az ellene lázadó unokaöccseivel. A rómaiak nem avatkoztak be, ám a közép-duna-medence biztonságára való tekintettel Publius Atellius Hister, Pannónia helytartója a császár parancsára egy légiót és egy, a tartomány nem római jogállású lakosságából sorozott segédcsapatot állított fel figyelő hadtestül a Duna mellett. Vanniusnak csak gyalogsága volt, lovassága szarmata-jazigokból állt (..ipsi manus propria pedites, eques a Sarmatis Iazugibus erat.) Viszont a jazigok „ az ostromot nem állhatták, és a közeli síkságon szétszóródtak, elkerülhetetlen lett az összecsapás”, és Vanniusnak ki kellett jönnie az erődítményéből. A harcok során megsebesült szvéb királyt a rómaiak Pannóniába menekítették. Vangio és Sido, a két unokaöccs, Vannius királyságát felosztották maguk közt, és hűségesek maradtak Romához (Regnum Vangio ac Sido inter se partivere, egregia adversus nos fide,..) (8) Tacitus feljegyzi, habár a jazigok erőssége a lovasság volt, mindig nyílt terepen, szétszórt csapatokban harcoltak. Kr.u. 69-ben (Vitellius lázadása) a rómaiak a moesiai légiók távozása miatt szövetségre lépnek a jazigokal, ám lovasságuknak a római segédcsapatokba való bevételét megtagadják ( Tacitus, Historiae III.5.), hogy ne manőverezzenek a polgárháborúba keveredett felek között. A szvébekkel fenntartott jó viszony is biztosította ebben Rómát. Nem sokáig.

Rómának a belső váltság mellett egy külsővel is szembe kellett néznie. Kihasználva, hogy Moesia csaknem védtelenül maradt, a dákok „ kezdetben csendben lesték az események alakulását, mikor viszont a háború lángja elborította Itáliát, és megtudták, hogy a rómaiak között mindenütt az ellenségeskedés tombol, rátörtek a cohort-ok és a lovasság téli szállására, és elfoglalták a Duna mindkét partját.” (Tacitus, Historiae III. 46 ) Gaius Licinius Mucianus a VI. Ferrata légió és 16 vexillatio (9) élén elindul Judeából, és Kr.u. 69 októberében megállítja a dákokat, majd Rubrius Gallus stabilizálja a határt. Viminaciumban ( Kostolac-Szerbia) állomásoztatja a VII. Claudia és az V. Alaude légiót a Temes völgy védelmére, az Olt völgyét pedig a Júdeából az Oescus-i erődbe (Bulgária) felhozott veterán V.Macedon légió biztosította. Moesia csaknem 1100 km. hosszú északi határát a roxolánok és a dákok betörései ellen a belháborúk során legyengült és lezüllött légiók nehezen védhették meg.

Tacitus ezt a periódust nagyon gyötrelmesnek (atrox) írja le, „harcoktól borzalmas, lázongásoktól marcangolt, ádáz még a békében is”. Tacitus minden szavából tisztán kiérződik egy dákellenes állásfoglalás.(10) Csak következtethetünk miért ír a dákok álnokságáról. A dákok többször is felrughattak egy-egy korábbi megegyezést, hátbatámadták a rómaiakat, szövetkeztek ellenük és tettük másokat is lázadásra ingerelt. A szarmata roxolánok már a dákok szövetségesei voltak ebben az időben, de Pannóniában is támadások érték a rómaiakat. „ A szarmaták és a szvébek is felkeltek ellenünk”, mondja Tacitus és hozzáteszi „ a gallok is bátorságot kaptak, gondolván, hogy hadainknak mindenütt ugyanaz a sorsa, mert elterjedt a hír, Moesia és Pannónia téli táborait szamaták és dákok ostromolták; hasonló koholmányokat szőttek Britanniáról”( Tacitus, Historiae IV.54).

Az első komoly összecsapásra a rómaiak és a dákok, illettve a rómaiak és jazigok között Domitian idejében került sor.

 

Szarmata lovas. III. századi sztélé (Tanais)

A római birodalom peremvidéke

A dákok 85/86-ban megtámadták a Római Birodalmat. Moesia helytartója, Oppius Sabinus az I. Italica légióval és a V. Macedonica légió csapatrészével Novae (Svishtov, Bulgária) mellett megütközik a dákokkal, de a harcokban "aljas módon lefejezték". Ekkor Domitianus császár maga is Moesiaba jön, és a büntetőhadjáratot a praetorianus testőrség parancsnokára Cornelius Fuscus-ra bizza. A rómaiaknak sikerül a dákokat visszaszorítani a Duna északi partjára, és a Vaskapu-hágón elindulnak a dák központi területek és Sarmisegetuza felé. Fuscus öt légiót számláló hadserege azonban vereséget szenved Tapae mellett 87-ben.(11) A V. Alaudae légió csaknem megsemmisült (Tacitus talán hazafiasságból nem részletezi, csupán mérhetettlen veszteségekről ír) és Fuscus is életét veszti a csatában (12) A következő évi hadjáratban Tettius Iulianus a keleti Bánságon keresztül, a Laederata-Tibiscum vonalon halad a dákok ellen, ugyancsak Tapae-nál ütközik meg velük, de ebben a csatában a rómaiaknak sikerül vereséget mérniük Decebal seregeire.  Ám Tettius Iulianus innen visszafordul, mert 89-ben Róma békét kötött a dákokkal. Annak ellenére, hogy a római Szenátus és a történészek ezt a békét szégyenletesnek, csaknem kapitulációnak nevezték, ma reálisnak értékelhetjük. A nyugaton beállt hadiállapot következtében Domicianus mást nem is tehetett. Bánsági jelenlétükkel a rómaiak felborították a közép-dunai területeken kialakult egyensúlyrendszert. A jazigokkal kialakult kapcsolatuk is felbomlott, mert a római katonai jelenlét veszélyt jelentett a Marostól délre eső területeiken amikor Domitianus a Bánságon és az Alföldön át vonultatta csapatait a germánok ellen. A rómaiak hadiállapotba keverednek a kvádokkal és a markomannokkal, akikhez a jazigok is csatlakoznak. A háború pontos történetét nem ismerjük, de tudjuk, a rómaiak győzelmével zárult, és 92-93-ban egy nagyon komoly összecsapásra került sor. Ekkor a jazigok a teljes XXI Rapax légiót megsemmisítették. 

 

Római viaszos tábla.
Dabis Aninio Moderato militi leg XXI rapacis > Vindicis
(Aninius Moderatus, a XXI Rapax Légió, a bosszúálló század katonája)

Róma számára a „dák kérdést” Traianus oldotta meg két hadjárata során. Kr.u.101 március 25.-én elhagyta Rómát a világ addigi legnagyobb, 150.000 katonát számláló hadseregével,  Laederata-Tibiscum vonalán haladva (13), ő is Tapae-nál ütközik meg a dákokkal, majd Decebal fővárosa felé vonul (Dio Cassius LXVIII, 8.) Nem tudni pontosan, hogy Traianus a Tapae-i győzelme után elfoglalta-e Sarmisegetuzát. Dio Cassiusnak van egy erre vonatkozó nagyon homályos megjegyzése (LXVIII, 9.). Eszerint az újabb békekötést követően Traianus elhagyta a sarmisegetuzai tábort, de helyőrséget hagyott a területeken Pompeius Longinus vezetése alatt (akit később Decebal elfogat). Traianus második hadjárata a dák állam bukását jelentette, területei pedig római provinciává lettek, a peremterületeket azonban nem szállták meg, így a jazigoknak módjuk volt a tiszántúli és bánsági területeken a szerveződő római provincia határáig terjeszkedniük. A jazigok, legalábbis Traianus első hadjárata idején a rómaiak szövetségesei voltak (Dio Cassius LVIII, 10.), ám ez a viszony  megváltozott miután Traianus a dákok által elfoglalt területeiket nem adta vissza a jazigoknak (14) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A jazigok állandó veszélyt jelenthettek a szerveződő dák provinciákra. Mutatja ezt az is, hogy Traianus több légiót állomásoztatott Singidunum (Belgrád) és Viminacium (Kostolácz) területén, a Felső Moesia, Alsó Pannónia és Dacia közé szorult jazigok pedig tómadásra kényszerültek. Valahol a Bánságban léphették át a Tiszát, mert a rómaiak a barbár támadásnak legkitettebb résznek Zsidovin területét tekintve, Berzobis castrumba hozták a IIII.Flavia Felix légiót. Egy Versecnél (Vršac, Szerbia) talált felirat, amelyet a II.Hispanorum cohort ajánlott fel Mars Vltor tiszteletére (15), arra enged következtetni, hogy itt zajlott le az egyik római-jazig összecsapás ( Kr.u.107/108).

Kr.u. 117 és 118 között újabb római - jazig háborúra került sor, a helyzetet  fokozták a roxolánok állandó támadásai. Traianus halála után Alsó Pannónia kormányzája Q. Marcius Turbo kerül a római hadsereg élére, aki már sikeresen bizonyított a ciprusi és a mauretaniai felkelések leverésében. Turbo megkapta Dacia ideiglenes kormányzását is, így két oldalról, összehangolt támadással 118-ig sikeresen befejezte a háborút, és 119-re Daciat két tartományra osztja. Hadriánus császár engedményeket tesz a roxolánoknak és a jazigoknak (úgy látszik a győzelem mégiscsak sokba került). Feladja Munténiát és Moldva déli részét, a jazigok pedig behúzódhattak a Marostól délre, a Berzava folyóig. (16) 

 

 

 

Tabula Traiana a Duna szerbiai partján (Ogradena falu mellett)
Traianus az 101. évi dunai átkelés emlékének állítatta, a mellvéddel ellátott Duna menti római úton

Marcus Aurelianusnak a markomannokkal vívott háborúja idején (166-180) a jazigok veszélyt jelentettek Róma számára. Átengedték területükön a markomannokat, akik a Bánságon keresztül megközelítették Sarmisegetuzát és a Marostól északra eső területeket is feldúlták (17).

Valamilyek oknál fogva a jazigok még a markomannoknál is veszélyesebbnek tüntek a rómaiak számára. Erre enged következtetni az a tény, hogy rendkívül nehéz feltételek mellett kötöttek békét velük.

„ És a jazigok követet menesztettek Marcushoz békét kérni, anélkül, hogy a császárnál valamit is elértek volna, mert tudta rossz hiszemű ez a nép és – annak előtte csalták meg a kvádok- meg akarta semmisíteni őket.” (Dio Cassius LXXI, 13, 1)

A jazigoknak a többi népektől eltérően készer nagyobb településektől mentes biztonsági területetet kellet fenntartaniuk a Duna mentén, gyűléseikre vonatkozó megszorításokat kellett betartaniok ( lehet, a rómaiak engedélye vagy felügyelete volt szükséges hozzá), a Dunán nem használhatták csónakaikat, és nem köthettek ki a Duna szigetein. Amit végül a jazigoknak mégis sikerült kieszközölniük a rómaiaknál, az a roxolánokkal folytatott kereskedelem volt. Alsó Daciaban az Olton, Felső Daciaban a Gyimesi-szoroson keresztül, de csupán a kormányzó beleegyezésével. 

 

Dacia Ripensis

A Kr.u.166-ban kitört, úgynevezett markomamm háború oka a pannóniai határszakasz előterében a gót vándorlás által okozott instabilitás lehetett. A különböző népek minden irányból való mozgása hatalmas nyomást gyakorolt a Római Birodalom dunai limes-ére, és idővel az összes Dunával határos privinciát érintette. Az első markomann háború a pannóniai Aquilea, Raetia, és Noricum városok megtámadásával kezdődik, majd 170-ben a szvéb-szarmata támadás Daciat és Felső Moesiát érte, s habár Marcus Aureliusnak sikerült a Barbarikumba áthelyezni a hadszíteret, a rómaiak elözönlötték a kvádok, markomannok és jazigok területeit, a markomannok és kvádok elleni „bellum Germanicum” csak 174-ben fejeződött be, mig a jazigokkal külön vívott „bellum Sarmaticum” továbbra is elhúzódott. Közben a rómaiaknak szembe kellet nézniük a kosztobókokkal és az ebben az időszakban behatolt vandál aszding valamint lakring törzsekkel is. A Pontus Euxin – Duna - Rajna és a Kárpátalja (18) közötti területeken valódi krízishelyzettel kellet megbírkózniuk a rómaiaknak. Nem csodálkozhatunk, hogy miután úrrá lett a helyzeten, Marcus Aurelis 177-től büszkén Germanicus és Sarmaticus címmel verette érmeit.

A jazigokkal 175-ben köt ismét békét Róma, szigorú feltételek mellett. Nyolcezer jazig lép római szolgálatba, és a császár parancsára ötezerötszázat észak Britanniába, Ribchesterbe (Lancaster mellett) irányítanak ahol a VI. Victrix légióban szolgállnak mint nehéz lovasság (catafractari) Lucius Artorius Castus (19) parancsnoksága alatt.

 

A második háború (177-180) újra a dunai limesnél kezdődik, Marcus Aurelius maga is Pannóniába jön. 179-ben a rómaiak legyőzik a burokat és a szarmata-jazigokat, majd 180-ra elfoglalják a markomann és kvád területeket. A császár 180 március 17-én pestisben meghal a vindobonai castrumban (Bécs), és fia, Commodus által megkötött további békeszerződések már nem érintették szorosan Dacia Romana délnyugati határát. Az a 12.000 dák  aki Vettius Sabinianus Iulius Hospes kormányzótól a provinciába való beköltözést kérelmezte ( nem tudjuk, hogy meg kapták- e a „receptio”-t ) Daciatól északra-északnyugatta laktak ( Dio Cassius, LXXII, 3.)

A Bánságban Septimius Severus (193-211) és Caracalla (211-217) idején is a legnyugatibb római erőd a zsuppai volt, innen a Tiszáig elterülő rész ellenőrzött de nem megszállt ”extra provinciam” maradt. A továbbiakban a védelem Olténiát és Erdély keleti részét érinthette, a kárpok és a gótok ellen.

Maximinus császár 239 körül a gótok és az újabb nagyarányú roxolán betörések ellen Erdély északnyugati részén, a Szamos és Körös folyók közt felépítette a limes Dacicus-t, de a provinciat Róma már elvesztette. Aurelianus (270–275) kiüríteti és végleg feladja 274-ben. Ez szervezett körülmények között, két lépésben történt. 271/272-ben az észak Erdélyben állomásozó XIII. Gemina légió és a római közigazgatás hagyta el Daciát, majd 274 tavaszán kivonták a hadsereget Olténiából ( helyőrséget hagyva a Duna bal partján Dierna, Drobeta és Sucidava területén), a lakosságot pedig a Duna jobb partjára, Moesiaba telepítik. Flavius Vopiscus történetíró "hírhedt" (20) sorai így szólnak erről:

„Quum vastatum Illyricum ac Moesiam deperditam videret, provinciam Transdanuvinam Daciam a Traiano constitutam sublato exercitu et provincialibus reliquit, desperans eam posse retineri, abductosque ex ea populos in Moesia conlocavit appellavitque suam Daciam, quae nunc duas Moesias dividit.” (Historia Augusta, XXXIX.)

(Illyriát feldúlva Moesiát szintén elveszettnek látva, remény nélkül, hogy fenntarthatja a dunántúli Daciat, a Traianus alapította provinciat, elhagyta azt, kivonva a hadsereget és a provincialis népességet; A kivont népeket együttesen Moesiaban helyezte el és azt saját Dacianak -Dacia Aureliana- nevezte el, provincia ami most a két Moesiát választja el.) Ez a provincia lett Dacia Aureliana vagy más megnevezéssel Dacia Ripensis.

A rómaiak kivonulása után Daciat megszállják a germán törzsek.

„Haec Gotia, quam daciam appelavere maiores, quae nunc, ut diximus, Gepidia dicitur, tunc ab oriente Aroxolani, ab occasu Iazyges, a septentrione sarmatae et basternae, a meridae amnis Danubii terminabant. nam Iazyges ab Aroxolanis Aluta tantum fluvio segregantur” - Ez Góthia melyet őseink Dacianak neveztek és amit most Gepidiának hívnak, ahogy mondtam, keleten az Aroxolánokkal határos, nyugaton a Jazigokkal, északra a Szarmatákkal és Básztárnokkal és délen a Dunával. A Jazigokat az Aroxolánoktól csak az Alauta (Olt) folyó választja el- (Jordanes, Getica)

A Kr.u. III.-IV. században a roxolánok megszállják az Alföldet, a jazigok viszont már a III.-dik században az Oltig terjeszkednek. Erre nemcsak Jordanes szövegéből következtetthetünk, régészetileg is igazolt. Valószínű, a roxolánok a Maros völgyén át jutottak az Alföldre. A IV.század előtt a roxolán-szarmatákhoz köthető a koponya mesterséges formálása, és Arad megyétől délre ilyen lelet már nem fordul elő. Olténiában több helyen (pl. Reşca-n) olyan prizmatikus csiszolt kék üveg és kalcedon gyöngyök kerültek napvilágra, melyek a Pannóniai II-IV.századi jazig sírmellékleteket jellemzik. Ennél is meghatározóbbak az úgynevezett sandwich-gyöngyök (átlátszó üveg + arany lemez) melyeket a III.századi Tibiscumban készítettek, és elterjedésük a jazigok lakta területeken a Alsó-Visztula menti részekig nyomon követhetők.

A Marostól délre, a Bánság északi részén, Zádorlakon 1957-1958-ban 13 jazig sírt találtak, és napjainkig ez még nyolccal szaporodott. A véletlenszerű feltárásokat nem követték szisztematikus ásatások ( és nem is fogják követni !), az ott felépülő ipari park örökre befedi a bánsági jazigok történetét.

.........................

 

1. A Tiszát Ptolemaios Tibiscus, Jordanes Tisianus néven említi. Pliniusnál Pathissus néven jelenik meg, ebből származik a kesőbbi Partium elnevezés. Arad, Zaránd, Bihar, Szilágy, Szatmár és Máramaros megyék nem tartoztak Erdélyhez.

2. Plinius a Historia Naturalis-t Vespasianus fiának, Titusnak ajánlotta Kr.u. 77-ben.

3. Gyulafehérvárt, a Hunyad megyei Veczelen (Micia) keresztül, Szegeddel összekötő út, ami majd elérte a Dunát Dunaszekcsőnél ( Lugio).

4. A Maros völgyén és a Marcus Aurelianus (Kr. u. 161 – 180) idején épült, a Gyimesi-szoroson átvivő római út jelentette a lehetőséget Dio Cassius szerint (LXXI, 19, 2) a jazigoknak, hogy továbbra is fenntartsák kapcsolataikat a Kárpátoktól keletre élő szarmatákkal.

5. Ezt alátámasztja a Gyulavarsánd mellet, a „ Laposhalom”-nál feltárt I-.II.századból való sírok csoportja. 1930-ban és 1949-ben a brozkori és Árpád-kori temető közötti rétegben szarmata-jazigokra jellemző temetkezésre bukkantak, és ezek a Románia területén feltárt legkorábbi jazig sírok.

6. A numerus egy tiszt vezette különítmény volt, az auxiliáris cspatokhoz tartoztak, és gyakran az utakat ellenőrizték vagy őrséggel megerősített postaállomásokon szolgálltak. Egy numerus megnevezésében mindig megjelenik a sorozásának és állomásozásának a helye ( pl.numerus Maurorum Tibiscensium). Ebben az esetben lehet, hogy helyszűke miatt sajnos a sorozás helyének feltüntetése elmaradt. Diocletian császár idején a határokon állomásozó állandó katonai alakulatok (ripenses) mellet láttak el szolgálatot.

7. A köztudattól eltérően Temes megyében sem dák sem római erődítményt nem találtak. A tévedés a régi forrásokban megjelenő „ Temesiensis” megnevezésből ered, ami nem „Temesvárt” jelent, helyes fordítása „a Temesé” és a Temes folyóhoz ( Krassó-Szörény megyéhez) kötődik.

8. Tacitus, Annales XII. 29-30. Ütőkártyának használták Vanniust a hatalomra kerültekkel szemben, hisz egy Róma ellenes lépésükre, a légiók Vanniust bármikor visszaültetthették a trónra.

9. Általában a római hadsereg veteránjaiból álló csapatrész, külön vezetés és külön zászló (vexillum) alatt volt, gyakran fontos megbízatásokat látott el.

10. A Historiae Kr.u. 110 körül jelenik meg, Dacia kolonizációjának időszakában. Tacitus támogatja és igazolja a rómaiak e lépését, amikor kijelenti, hogy Dáciában rendet kell bevezetni és a dákokat zabolázni kell (Daciam interim composuerint) Nem említi, de minden bizonnyal a polgárháború idején a dákok többször is komoly fenyegetést jelentettek Rómának ”.. tot exercitus in Moesia Dacia que et Germania et Pannonia temeritate aut per ignauiam ducum amissi..” (..annyi had veszett Moesiában és Dáciában, mint Germániában és Pannóniában,..) Tacitus, Agricola 41, 2.

11. Az ókori Tapae a mai Zeicani-i állomás és Bucova között lehetett.

12. Fuscus Tapae-i vereségéről nem csak a történészek de Martialis ( Epigrammák VI.,76,1-6) és Iuvenalis (Szatírák, IV.109-112) is írtak.

13. Taianusnak a dák háborúkról fennmaradt „ Kommentárok” című leírásában, melynek egyetlen részlete Priscianus római grammatikus munkájában maradt fennt, Tapae-ig vezető útja során Berzobis és Aiziz településeket említi meg. Ez az útvonal először szerepel katonai útként.

14. Itt a Marostól északra eső területekről beszélhetünk.

15. A győzelem és hatalom megnyilvánulási formája és szimbolikája volt az ókori Rómában a Büntető Mars tiszteletére építettetett templom, oltár, etc.

16. Erdély és a Bánság keleti része Dacia Superior, Olténia pedig Dacia Inferior névvel szerepel. Felső Daciat a császár nevében a „legatus Augusti pro praetore”, míg Alsó Daciat a lovagi ranggal rendelkező „procurator Augusti” vezette. A főváros Apulum-ban ( Gyulafehérvárott) volt, ahol a XIII. Gemina légió állomásozott. A Zsidovárott állomásozó IIII.Flavia Felix légió Felső Moesiába távozott, és Berzobis castrum  a továbbiakban elvesztette katonai funkcióját.

17. Sarmisegetuza-ban találták azt a Marcus Aureliusnak ajánlott szöveget, amely igazolja, hogy a város biztonsága veszélyben forgott, és amit a császár hősiessége állított helyre-„ ancipiti periculo virtutibus restituta”. A verespataki bányában elrejtett, 167 május 29-ére datált római viaszos tábla igazolja, hogy Kr.u. 167 után a Nyugati Érchegységben is számolni kellett a markomannokkal. Ugyanezt jelzi az a tény, hogy V. Macedonica légiót Potaissára (Tordára) vezényelték.

18. Egy Myszkowban talált római felirat, melyet I.O.M. Dolichenus-nak állított Gaius Optio a Cohors I Hispanorum milliaria equitata katonája, jelzi a rómaiaknak a mai lengyel területeken való jelenlétét a markomann háborúk idején.

19. Lucius Artorius Castus neve helyet kapott az Arthur-legendában.

20. Ez az a mondat aminek tagadásán és Eutropius átértelmezésén a román kontinuitás-elmélet alapul. Eutropius Dacia elhagyását illetően kissé eltérő szószerkezetet használ:”abductos Romanos ex urbibus et agris Daciae”- kivezette a rómaiakat Dácia városaiból és szántóföldjeiről - (Breviarum Historiae Romanae, IX, 15,1)