a Román Bánságban. Ptolemaios nyugati vagy Metanastoi jazigoknak nevezi a Dacia és Pannónia közt élő szarmata törzseket
Ptolemaios térképe a jazigok földjéről. Vincenzo Valgrisi, Velence, 1561
A román történészek körében csaknem általánosan elfogadott vélemény, miszerint a Bánságot, a Maros-Tisza-Duna közét, valamint a Temes-Cserna folyósót és Erdély középső részét a rómaiak Dacia Superior néven szervezték provinciába. Leletcsoportok alapján viszont úgy tűnik, ezen az elméleten újjítani kell mert egyre kevésbé állja meg a helyét, és nem az egész Bánságra, annak csupán egy nagyon keskeny keleti területére vonatkozhat, a Bánság Tiszáig húzódó nyugati része a rómaiak által csupán ellenőrzött, „extra provinciam” volt.
A szarmaták nagy tömegéből levált, és nyugatra vándorolt jazigok Kr.u. 50 körül, Claudius uralkodása idején már megjelentek a Duna-Tisza (1) közti területeken (Tacitus, Annales XII, 29) a szvéb Vannius szolgálatában. Plinius szerint (2) (Historia Naturalis IV.12) a szarmata-jazigok a síkságot és a nyílt területeket foglalták el, visszaszorítva a dákokat a Pathissum (Tisza) mögötti erdős részekre, hegyekbe.(„Campos et plana Iazyges Sarmatae, montes vero et saltus pulsi ab his Daci ad Pathissum amnem tenent”). Ez a Felső- és Közép-Tisza szakaszán lehetett, és így meg is felel a valóságnak, hisz dák erődítményeket nagyobb számban a Maros északi partján, a Pártiumhoz tartozó hajdani Arad és Zaránd megyékben és attól északra találunk, a Bánságban viszont csak annak délkeleti részén.
A szarmaták nagy tömegéből levált, és nyugatra vándorolt jazigok Kr.u. 50 körül, Claudius uralkodása idején már megjelentek a Duna-Tisza (1) közti területeken (Tacitus, Annales XII, 29) a szvéb Vannius szolgálatában. Plinius szerint (2) (Historia Naturalis IV.12) a szarmata-jazigok a síkságot és a nyílt területeket foglalták el, visszaszorítva a dákokat a Pathissum (Tisza) mögötti erdős részekre, hegyekbe.(„Campos et plana Iazyges Sarmatae, montes vero et saltus pulsi ab his Daci ad Pathissum amnem tenent”). Ez a Felső- és Közép-Tisza szakaszán lehetett, és így meg is felel a valóságnak, hisz dák erődítményeket nagyobb számban a Maros északi partján, a Pártiumhoz tartozó hajdani Arad és Zaránd megyékben és attól északra találunk, a Bánságban viszont csak annak délkeleti részén.
Római castrumok és utak is csaknem kivétel nélkül a Bánság délkeleti részén, Krassó-Szörény megyében találhatók, a Bánság északnyugati részét egyedül a Maros völgyén az Apulumot Partiscummal összekötő (3) út szelte át. Zömében a Maros közép és alsó folyása mentén figyelhetjük meg a római katonai jelenlétet. Az utak ellenőrzése és karbantartása a XIII. Gemina légióhoz (több, vexillariusaira utaló pecsétes tégla került elő) és a Veczelnél (Micia) állomásozó II.Flavia Commagenorum cohors-hoz tartozott.(4). A Marostól délre csak Újaradon (Aradnak a Maros déli partján fekvő kerülete) és Nagyszentmiklóson találtak véletlen szórványként egy-egy római téglát a IV.Flavia és a XIII.Gemina bélyegével ellátva.
Következéskép, amikor Dio Cassius arról ír (LXVIII.10.3), hogy Decebal valamikor 102 és 105 között elfoglalta a jazigok területét, Chorantina-t, ez nem a Bánságban hanem a Marostól északra eső részeken lehetett, és szóba jöhet még a Maros-Tisza-Aranka által bezárt terület is. Ebben az időben a jazigok a Duna-Tisza köze északi és központi részét lakhatták (5) Délebbre tekintve, az első dák háborút követően (Kr.u.101-102) a rómaiak már elfoglalták a Bánság keleti részét és a hátszegi területeket, így a Tisza és Decebal között egy expedíciós és megszálló római hadsereg állomásozott. A tibiscumi és varadiai castellumok a két dák hárorú között épülhettek ( az itt talált pénzeket Augustus és Traianus idejében verték).
A Bánság középső és nyugati területén jobbára civil települések nyomaira bukkantak, és a szórványosan talált római kori feliratos kövek zöme fogadalmi oltárkő, melyeket municipiumi decurionok, duumvirek állították a Triada Capitolina ( Jupiter, Minerva és Juno) vagy a Terra Mater ( Föld Anya) tiszteletére. A temes megyei Foeni községben talált feliratos kő szövege szerint (a halványkék márványkő ma már nincs meg ) egy numerus sírköve volt, amit másodlagosan felhasználtak és átvéstek. „ Faustus / n / Tib(iscensium), veteranus „ (6) Ez a kő itt, a román Bánságban nem bizonyít semmit, elsősorban nem római castrum vagy megszálló római hadsereg jelenlétét, viszont rámutat, hogy egyes román történészek előszeretettel átsiklanak fontos részletek felett. Két okból kifolyólag is erőltetett. Tibiscum a mai Jupa falu területén (Karánsebes mellett) volt, és Faustus veteranus ott szolgállt. A követ a foeni Mocsonyi kastély udvarán találták, de semmi egyébb dák vagy római jelenlétre utaltó lelet nem került elő. Más Mocsonyi birtokon, a kápolnási kastély kertjében és a bulcsi birtok (1858-ban vásárolta meg Foeni Mocsonyi Antal) közelében is találtak római kori emlékeket ( a XIII.Gemina légió pecsétes tégláját). Mivel a Mocsonyi család mindig is felkarolta a románok ügyét, nagy a valószínűsége, hogy gyűjtötte a románok történetéhez kapcsolható emlékeket, és nem csak a saját birtokon találtakat.(7)
Következéskép, amikor Dio Cassius arról ír (LXVIII.10.3), hogy Decebal valamikor 102 és 105 között elfoglalta a jazigok területét, Chorantina-t, ez nem a Bánságban hanem a Marostól északra eső részeken lehetett, és szóba jöhet még a Maros-Tisza-Aranka által bezárt terület is. Ebben az időben a jazigok a Duna-Tisza köze északi és központi részét lakhatták (5) Délebbre tekintve, az első dák háborút követően (Kr.u.101-102) a rómaiak már elfoglalták a Bánság keleti részét és a hátszegi területeket, így a Tisza és Decebal között egy expedíciós és megszálló római hadsereg állomásozott. A tibiscumi és varadiai castellumok a két dák hárorú között épülhettek ( az itt talált pénzeket Augustus és Traianus idejében verték).
A Bánság középső és nyugati területén jobbára civil települések nyomaira bukkantak, és a szórványosan talált római kori feliratos kövek zöme fogadalmi oltárkő, melyeket municipiumi decurionok, duumvirek állították a Triada Capitolina ( Jupiter, Minerva és Juno) vagy a Terra Mater ( Föld Anya) tiszteletére. A temes megyei Foeni községben talált feliratos kő szövege szerint (a halványkék márványkő ma már nincs meg ) egy numerus sírköve volt, amit másodlagosan felhasználtak és átvéstek. „ Faustus / n / Tib(iscensium), veteranus „ (6) Ez a kő itt, a román Bánságban nem bizonyít semmit, elsősorban nem római castrum vagy megszálló római hadsereg jelenlétét, viszont rámutat, hogy egyes román történészek előszeretettel átsiklanak fontos részletek felett. Két okból kifolyólag is erőltetett. Tibiscum a mai Jupa falu területén (Karánsebes mellett) volt, és Faustus veteranus ott szolgállt. A követ a foeni Mocsonyi kastély udvarán találták, de semmi egyébb dák vagy római jelenlétre utaltó lelet nem került elő. Más Mocsonyi birtokon, a kápolnási kastély kertjében és a bulcsi birtok (1858-ban vásárolta meg Foeni Mocsonyi Antal) közelében is találtak római kori emlékeket ( a XIII.Gemina légió pecsétes tégláját). Mivel a Mocsonyi család mindig is felkarolta a románok ügyét, nagy a valószínűsége, hogy gyűjtötte a románok történetéhez kapcsolható emlékeket, és nem csak a saját birtokon találtakat.(7)
Római erődök
A szarmata-jazigok valószínűleg a rómaiak beleegyezésével költöztek be. Róma akkori érdekének megfelelt egy ütköző területet létrehozása, Pannónia és a dákok között, mert ahogy Tacitusnál olvashatjuk, a dák-római szövetség ugyancsak ingatag alapokon nyugodott és a rómaiaknak figyelniük kellett. A dákok rendszeresen megszegték a "sanctae foedus amicitiae”-t (szövetséget), és Tacitus szerint olyan nép volt, aki sohasem hűséges.( Dacorum gens nunquam fida).
Hofmann Johann Jacob (1635-1706), Lexicon Universale.1698, Leiden, Hollandia
A dák háborúk előtt
A jazigok Claudius császársága idején (Kr.e.10-Kr.u.54) tünnek fel a Duna-Tisza-köz északi részén mint „zsoldos” csapatok Vannius szolgálatában. Vannius Drusus Caesar-tól kapta meg a szvéb királyi címet, de Kr.u. 50 körül polgárháborúba keveredett az ellene lázadó unokaöccseivel. A rómaiak nem avatkoztak be, ám a közép-duna-medence biztonságára való tekintettel Publius Atellius Hister, Pannónia helytartója a császár parancsára egy légiót és egy, a tartomány nem római jogállású lakosságából sorozott segédcsapatot állított fel figyelő hadtestül a Duna mellett. Vanniusnak csak gyalogsága volt, lovassága szarmata-jazigokból állt (..ipsi manus propria pedites, eques a Sarmatis Iazugibus erat.) Viszont a jazigok „ az ostromot nem állhatták, és a közeli síkságon szétszóródtak, elkerülhetetlen lett az összecsapás”, és Vanniusnak ki kellett jönnie az erődítményéből. A harcok során megsebesült szvéb királyt a rómaiak Pannóniába menekítették. Vangio és Sido, a két unokaöccs, Vannius királyságát felosztották maguk közt, és hűségesek maradtak Romához (Regnum Vangio ac Sido inter se partivere, egregia adversus nos fide,..) (8) Tacitus feljegyzi, habár a jazigok erőssége a lovasság volt, mindig nyílt terepen, szétszórt csapatokban harcoltak. Kr.u. 69-ben (Vitellius lázadása) a rómaiak a moesiai légiók távozása miatt szövetségre lépnek a jazigokal, ám lovasságuknak a római segédcsapatokba való bevételét megtagadják ( Tacitus, Historiae III.5.), hogy ne manőverezzenek a polgárháborúba keveredett felek között. A szvébekkel fenntartott jó viszony is biztosította ebben Rómát. Nem sokáig.
Rómának a belső váltság mellett egy külsővel is szembe kellett néznie. Kihasználva, hogy Moesia csaknem védtelenül maradt, a dákok „ kezdetben csendben lesték az események alakulását, mikor viszont a háború lángja elborította Itáliát, és megtudták, hogy a rómaiak között mindenütt az ellenségeskedés tombol, rátörtek a cohort-ok és a lovasság téli szállására, és elfoglalták a Duna mindkét partját.” (Tacitus, Historiae III. 46 ) Gaius Licinius Mucianus a VI. Ferrata légió és 16 vexillatio (9) élén elindul Judeából, és Kr.u. 69 októberében megállítja a dákokat, majd Rubrius Gallus stabilizálja a határt. Viminaciumban ( Kostolac-Szerbia) állomásoztatja a VII. Claudia és az V. Alaude légiót a Temes völgy védelmére, az Olt völgyét pedig a Júdeából az Oescus-i erődbe (Bulgária) felhozott veterán V.Macedon légió biztosította. Moesia csaknem 1100 km. hosszú északi határát a roxolánok és a dákok betörései ellen a belháborúk során legyengült és lezüllött légiók nehezen védhették meg.
Tacitus ezt a periódust nagyon gyötrelmesnek (atrox) írja le, „harcoktól borzalmas, lázongásoktól marcangolt, ádáz még a békében is”. Tacitus minden szavából tisztán kiérződik egy dákellenes állásfoglalás.(10) Csak következtethetünk miért ír a dákok álnokságáról. A dákok többször is felrughattak egy-egy korábbi megegyezést, hátbatámadták a rómaiakat, szövetkeztek ellenük és tettük másokat is lázadásra ingerelt. A szarmata roxolánok már a dákok szövetségesei voltak ebben az időben, de Pannóniában is támadások érték a rómaiakat. „ A szarmaták és a szvébek is felkeltek ellenünk”, mondja Tacitus és hozzáteszi „ a gallok is bátorságot kaptak, gondolván, hogy hadainknak mindenütt ugyanaz a sorsa, mert elterjedt a hír, Moesia és Pannónia téli táborait szamaták és dákok ostromolták; hasonló koholmányokat szőttek Britanniáról”( Tacitus, Historiae IV.54).
Az első komoly összecsapásra a rómaiak és a dákok, illettve a rómaiak és jazigok között Domitian idejében került sor.
Rómának a belső váltság mellett egy külsővel is szembe kellett néznie. Kihasználva, hogy Moesia csaknem védtelenül maradt, a dákok „ kezdetben csendben lesték az események alakulását, mikor viszont a háború lángja elborította Itáliát, és megtudták, hogy a rómaiak között mindenütt az ellenségeskedés tombol, rátörtek a cohort-ok és a lovasság téli szállására, és elfoglalták a Duna mindkét partját.” (Tacitus, Historiae III. 46 ) Gaius Licinius Mucianus a VI. Ferrata légió és 16 vexillatio (9) élén elindul Judeából, és Kr.u. 69 októberében megállítja a dákokat, majd Rubrius Gallus stabilizálja a határt. Viminaciumban ( Kostolac-Szerbia) állomásoztatja a VII. Claudia és az V. Alaude légiót a Temes völgy védelmére, az Olt völgyét pedig a Júdeából az Oescus-i erődbe (Bulgária) felhozott veterán V.Macedon légió biztosította. Moesia csaknem 1100 km. hosszú északi határát a roxolánok és a dákok betörései ellen a belháborúk során legyengült és lezüllött légiók nehezen védhették meg.
Tacitus ezt a periódust nagyon gyötrelmesnek (atrox) írja le, „harcoktól borzalmas, lázongásoktól marcangolt, ádáz még a békében is”. Tacitus minden szavából tisztán kiérződik egy dákellenes állásfoglalás.(10) Csak következtethetünk miért ír a dákok álnokságáról. A dákok többször is felrughattak egy-egy korábbi megegyezést, hátbatámadták a rómaiakat, szövetkeztek ellenük és tettük másokat is lázadásra ingerelt. A szarmata roxolánok már a dákok szövetségesei voltak ebben az időben, de Pannóniában is támadások érték a rómaiakat. „ A szarmaták és a szvébek is felkeltek ellenünk”, mondja Tacitus és hozzáteszi „ a gallok is bátorságot kaptak, gondolván, hogy hadainknak mindenütt ugyanaz a sorsa, mert elterjedt a hír, Moesia és Pannónia téli táborait szamaták és dákok ostromolták; hasonló koholmányokat szőttek Britanniáról”( Tacitus, Historiae IV.54).
Az első komoly összecsapásra a rómaiak és a dákok, illettve a rómaiak és jazigok között Domitian idejében került sor.
Szarmata lovas. III. századi sztélé (Tanais)
A római birodalom peremvidéke
A dákok 85/86-ban megtámadták a Római Birodalmat. Moesia helytartója, Oppius Sabinus az I. Italica légióval és a V. Macedonica légió csapatrészével Novae (Svishtov, Bulgária) mellett megütközik a dákokkal, de a harcokban "aljas módon lefejezték". Ekkor Domitianus császár maga is Moesiaba jön, és a büntetőhadjáratot a praetorianus testőrség parancsnokára Cornelius Fuscus-ra bizza. A rómaiaknak sikerül a dákokat visszaszorítani a Duna északi partjára, és a Vaskapu-hágón elindulnak a dák központi területek és Sarmisegetuza felé. Fuscus öt légiót számláló hadserege azonban vereséget szenved Tapae mellett 87-ben.(11) A V. Alaudae légió csaknem megsemmisült (Tacitus talán hazafiasságból nem részletezi, csupán mérhetettlen veszteségekről ír) és Fuscus is életét veszti a csatában (12) A következő évi hadjáratban Tettius Iulianus a keleti Bánságon keresztül, a Laederata-Tibiscum vonalon halad a dákok ellen, ugyancsak Tapae-nál ütközik meg velük, de ebben a csatában a rómaiaknak sikerül vereséget mérniük Decebal seregeire. Ám Tettius Iulianus innen visszafordul, mert 89-ben Róma békét kötött a dákokkal. Annak ellenére, hogy a római Szenátus és a történészek ezt a békét szégyenletesnek, csaknem kapitulációnak nevezték, ma reálisnak értékelhetjük. A nyugaton beállt hadiállapot következtében Domicianus mást nem is tehetett. Bánsági jelenlétükkel a rómaiak felborították a közép-dunai területeken kialakult egyensúlyrendszert. A jazigokkal kialakult kapcsolatuk is felbomlott, mert a római katonai jelenlét veszélyt jelentett a Marostól délre eső területeiken amikor Domitianus a Bánságon és az Alföldön át vonultatta csapatait a germánok ellen. A rómaiak hadiállapotba keverednek a kvádokkal és a markomannokkal, akikhez a jazigok is csatlakoznak. A háború pontos történetét nem ismerjük, de tudjuk, a rómaiak győzelmével zárult, és 92-93-ban egy nagyon komoly összecsapásra került sor. Ekkor a jazigok a teljes XXI Rapax légiót megsemmisítették.
Római viaszos tábla.
Dabis Aninio Moderato militi leg XXI rapacis > Vindicis
(Aninius Moderatus, a XXI Rapax Légió, a bosszúálló század katonája)
Róma számára a „dák kérdést” Traianus oldotta meg két hadjárata során. Kr.u.101 március 25.-én elhagyta Rómát a világ addigi legnagyobb, 150.000 katonát számláló hadseregével, Laederata-Tibiscum vonalán haladva (13), ő is Tapae-nál ütközik meg a dákokkal, majd Decebal fővárosa felé vonul (Dio Cassius LXVIII, 8.) Nem tudni pontosan, hogy Traianus a Tapae-i győzelme után elfoglalta-e Sarmisegetuzát. Dio Cassiusnak van egy erre vonatkozó nagyon homályos megjegyzése (LXVIII, 9.). Eszerint az újabb békekötést követően Traianus elhagyta a sarmisegetuzai tábort, de helyőrséget hagyott a területeken Pompeius Longinus vezetése alatt (akit később Decebal elfogat). Traianus második hadjárata a dák állam bukását jelentette, területei pedig római provinciává lettek, a peremterületeket azonban nem szállták meg, így a jazigoknak módjuk volt a tiszántúli és bánsági területeken a szerveződő római provincia határáig terjeszkedniük. A jazigok, legalábbis Traianus első hadjárata idején a rómaiak szövetségesei voltak (Dio Cassius LVIII, 10.), ám ez a viszony megváltozott miután Traianus a dákok által elfoglalt területeiket nem adta vissza a jazigoknak (14)
A jazigok állandó veszélyt jelenthettek a szerveződő dák provinciákra. Mutatja ezt az is, hogy Traianus több légiót állomásoztatott Singidunum (Belgrád) és Viminacium (Kostolácz) területén, a Felső Moesia, Alsó Pannónia és Dacia közé szorult jazigok pedig tómadásra kényszerültek. Valahol a Bánságban léphették át a Tiszát, mert a rómaiak a barbár támadásnak legkitettebb résznek Zsidovin területét tekintve, Berzobis castrumba hozták a IIII.Flavia Felix légiót. Egy Versecnél (Vršac, Szerbia) talált felirat, amelyet a II.Hispanorum cohort ajánlott fel Mars Vltor tiszteletére (15), arra enged következtetni, hogy itt zajlott le az egyik római-jazig összecsapás ( Kr.u.107/108).
Kr.u. 117 és 118 között újabb római - jazig háborúra került sor, a helyzetet fokozták a roxolánok állandó támadásai. Traianus halála után Alsó Pannónia kormányzája Q. Marcius Turbo kerül a római hadsereg élére, aki már sikeresen bizonyított a ciprusi és a mauretaniai felkelések leverésében. Turbo megkapta Dacia ideiglenes kormányzását is, így két oldalról, összehangolt támadással 118-ig sikeresen befejezte a háborút, és 119-re Daciat két tartományra osztja. Hadriánus császár engedményeket tesz a roxolánoknak és a jazigoknak (úgy látszik a győzelem mégiscsak sokba került). Feladja Munténiát és Moldva déli részét, a jazigok pedig behúzódhattak a Marostól délre, a Berzava folyóig. (16)
Kr.u. 117 és 118 között újabb római - jazig háborúra került sor, a helyzetet fokozták a roxolánok állandó támadásai. Traianus halála után Alsó Pannónia kormányzája Q. Marcius Turbo kerül a római hadsereg élére, aki már sikeresen bizonyított a ciprusi és a mauretaniai felkelések leverésében. Turbo megkapta Dacia ideiglenes kormányzását is, így két oldalról, összehangolt támadással 118-ig sikeresen befejezte a háborút, és 119-re Daciat két tartományra osztja. Hadriánus császár engedményeket tesz a roxolánoknak és a jazigoknak (úgy látszik a győzelem mégiscsak sokba került). Feladja Munténiát és Moldva déli részét, a jazigok pedig behúzódhattak a Marostól délre, a Berzava folyóig. (16)
Traianus az 101. évi dunai átkelés emlékének állítatta, a mellvéddel ellátott Duna menti római úton
Marcus Aurelianusnak a markomannokkal vívott háborúja idején (166-180) a jazigok veszélyt jelentettek Róma számára. Átengedték területükön a markomannokat, akik a Bánságon keresztül megközelítették Sarmisegetuzát és a Marostól északra eső területeket is feldúlták (17).
Valamilyek oknál fogva a jazigok még a markomannoknál is veszélyesebbnek tüntek a rómaiak számára. Erre enged következtetni az a tény, hogy rendkívül nehéz feltételek mellett kötöttek békét velük.
„ És a jazigok követet menesztettek Marcushoz békét kérni, anélkül, hogy a császárnál valamit is elértek volna, mert tudta rossz hiszemű ez a nép és – annak előtte csalták meg a kvádok- meg akarta semmisíteni őket.” (Dio Cassius LXXI, 13, 1)
A jazigoknak a többi népektől eltérően készer nagyobb településektől mentes biztonsági területetet kellet fenntartaniuk a Duna mentén, gyűléseikre vonatkozó megszorításokat kellett betartaniok ( lehet, a rómaiak engedélye vagy felügyelete volt szükséges hozzá), a Dunán nem használhatták csónakaikat, és nem köthettek ki a Duna szigetein. Amit végül a jazigoknak mégis sikerült kieszközölniük a rómaiaknál, az a roxolánokkal folytatott kereskedelem volt. Alsó Daciaban az Olton, Felső Daciaban a Gyimesi-szoroson keresztül, de csupán a kormányzó beleegyezésével.
Valamilyek oknál fogva a jazigok még a markomannoknál is veszélyesebbnek tüntek a rómaiak számára. Erre enged következtetni az a tény, hogy rendkívül nehéz feltételek mellett kötöttek békét velük.
„ És a jazigok követet menesztettek Marcushoz békét kérni, anélkül, hogy a császárnál valamit is elértek volna, mert tudta rossz hiszemű ez a nép és – annak előtte csalták meg a kvádok- meg akarta semmisíteni őket.” (Dio Cassius LXXI, 13, 1)
A jazigoknak a többi népektől eltérően készer nagyobb településektől mentes biztonsági területetet kellet fenntartaniuk a Duna mentén, gyűléseikre vonatkozó megszorításokat kellett betartaniok ( lehet, a rómaiak engedélye vagy felügyelete volt szükséges hozzá), a Dunán nem használhatták csónakaikat, és nem köthettek ki a Duna szigetein. Amit végül a jazigoknak mégis sikerült kieszközölniük a rómaiaknál, az a roxolánokkal folytatott kereskedelem volt. Alsó Daciaban az Olton, Felső Daciaban a Gyimesi-szoroson keresztül, de csupán a kormányzó beleegyezésével.
Dacia Ripensis
A Kr.u.166-ban kitört, úgynevezett markomamm háború oka a pannóniai határszakasz előterében a gót vándorlás által okozott instabilitás lehetett. A különböző népek minden irányból való mozgása hatalmas nyomást gyakorolt a Római Birodalom dunai limes-ére, és idővel az összes Dunával határos privinciát érintette. Az első markomann háború a pannóniai Aquilea, Raetia, és Noricum városok megtámadásával kezdődik, majd 170-ben a szvéb-szarmata támadás Daciat és Felső Moesiát érte, s habár Marcus Aureliusnak sikerült a Barbarikumba áthelyezni a hadszíteret, a rómaiak elözönlötték a kvádok, markomannok és jazigok területeit, a markomannok és kvádok elleni „bellum Germanicum” csak 174-ben fejeződött be, mig a jazigokkal külön vívott „bellum Sarmaticum” továbbra is elhúzódott. Közben a rómaiaknak szembe kellet nézniük a kosztobókokkal és az ebben az időszakban behatolt vandál aszding valamint lakring törzsekkel is. A Pontus Euxin – Duna - Rajna és a Kárpátalja (18) közötti területeken valódi krízishelyzettel kellet megbírkózniuk a rómaiaknak. Nem csodálkozhatunk, hogy miután úrrá lett a helyzeten, Marcus Aurelis 177-től büszkén Germanicus és Sarmaticus címmel verette érmeit.
A jazigokkal 175-ben köt ismét békét Róma, szigorú feltételek mellett. Nyolcezer jazig lép római szolgálatba, és a császár parancsára ötezerötszázat észak Britanniába, Ribchesterbe (Lancaster mellett) irányítanak ahol a VI. Victrix légióban szolgállnak mint nehéz lovasság (catafractari) Lucius Artorius Castus (19) parancsnoksága alatt.
A Kr.u.166-ban kitört, úgynevezett markomamm háború oka a pannóniai határszakasz előterében a gót vándorlás által okozott instabilitás lehetett. A különböző népek minden irányból való mozgása hatalmas nyomást gyakorolt a Római Birodalom dunai limes-ére, és idővel az összes Dunával határos privinciát érintette. Az első markomann háború a pannóniai Aquilea, Raetia, és Noricum városok megtámadásával kezdődik, majd 170-ben a szvéb-szarmata támadás Daciat és Felső Moesiát érte, s habár Marcus Aureliusnak sikerült a Barbarikumba áthelyezni a hadszíteret, a rómaiak elözönlötték a kvádok, markomannok és jazigok területeit, a markomannok és kvádok elleni „bellum Germanicum” csak 174-ben fejeződött be, mig a jazigokkal külön vívott „bellum Sarmaticum” továbbra is elhúzódott. Közben a rómaiaknak szembe kellet nézniük a kosztobókokkal és az ebben az időszakban behatolt vandál aszding valamint lakring törzsekkel is. A Pontus Euxin – Duna - Rajna és a Kárpátalja (18) közötti területeken valódi krízishelyzettel kellet megbírkózniuk a rómaiaknak. Nem csodálkozhatunk, hogy miután úrrá lett a helyzeten, Marcus Aurelis 177-től büszkén Germanicus és Sarmaticus címmel verette érmeit.
A jazigokkal 175-ben köt ismét békét Róma, szigorú feltételek mellett. Nyolcezer jazig lép római szolgálatba, és a császár parancsára ötezerötszázat észak Britanniába, Ribchesterbe (Lancaster mellett) irányítanak ahol a VI. Victrix légióban szolgállnak mint nehéz lovasság (catafractari) Lucius Artorius Castus (19) parancsnoksága alatt.
A második háború (177-180) újra a dunai limesnél kezdődik, Marcus Aurelius maga is Pannóniába jön. 179-ben a rómaiak legyőzik a burokat és a szarmata-jazigokat, majd 180-ra elfoglalják a markomann és kvád területeket. A császár 180 március 17-én pestisben meghal a vindobonai castrumban (Bécs), és fia, Commodus által megkötött további békeszerződések már nem érintették szorosan Dacia Romana délnyugati határát. Az a 12.000 dák aki Vettius Sabinianus Iulius Hospes kormányzótól a provinciába való beköltözést kérelmezte ( nem tudjuk, hogy meg kapták- e a „receptio”-t ) Daciatól északra-északnyugatta laktak ( Dio Cassius, LXXII, 3.)
A Bánságban Septimius Severus (193-211) és Caracalla (211-217) idején is a legnyugatibb római erőd a zsuppai volt, innen a Tiszáig elterülő rész ellenőrzött de nem megszállt ”extra provinciam” maradt. A továbbiakban a védelem Olténiát és Erdély keleti részét érinthette, a kárpok és a gótok ellen.
Maximinus császár 239 körül a gótok és az újabb nagyarányú roxolán betörések ellen Erdély északnyugati részén, a Szamos és Körös folyók közt felépítette a limes Dacicus-t, de a provinciat Róma már elvesztette. Aurelianus (270–275) kiüríteti és végleg feladja 274-ben. Ez szervezett körülmények között, két lépésben történt. 271/272-ben az észak Erdélyben állomásozó XIII. Gemina légió és a római közigazgatás hagyta el Daciát, majd 274 tavaszán kivonták a hadsereget Olténiából ( helyőrséget hagyva a Duna bal partján Dierna, Drobeta és Sucidava területén), a lakosságot pedig a Duna jobb partjára, Moesiaba telepítik. Flavius Vopiscus történetíró "hírhedt" (20) sorai így szólnak erről:
„Quum vastatum Illyricum ac Moesiam deperditam videret, provinciam Transdanuvinam Daciam a Traiano constitutam sublato exercitu et provincialibus reliquit, desperans eam posse retineri, abductosque ex ea populos in Moesia conlocavit appellavitque suam Daciam, quae nunc duas Moesias dividit.” (Historia Augusta, XXXIX.)
A Bánságban Septimius Severus (193-211) és Caracalla (211-217) idején is a legnyugatibb római erőd a zsuppai volt, innen a Tiszáig elterülő rész ellenőrzött de nem megszállt ”extra provinciam” maradt. A továbbiakban a védelem Olténiát és Erdély keleti részét érinthette, a kárpok és a gótok ellen.
Maximinus császár 239 körül a gótok és az újabb nagyarányú roxolán betörések ellen Erdély északnyugati részén, a Szamos és Körös folyók közt felépítette a limes Dacicus-t, de a provinciat Róma már elvesztette. Aurelianus (270–275) kiüríteti és végleg feladja 274-ben. Ez szervezett körülmények között, két lépésben történt. 271/272-ben az észak Erdélyben állomásozó XIII. Gemina légió és a római közigazgatás hagyta el Daciát, majd 274 tavaszán kivonták a hadsereget Olténiából ( helyőrséget hagyva a Duna bal partján Dierna, Drobeta és Sucidava területén), a lakosságot pedig a Duna jobb partjára, Moesiaba telepítik. Flavius Vopiscus történetíró "hírhedt" (20) sorai így szólnak erről:
„Quum vastatum Illyricum ac Moesiam deperditam videret, provinciam Transdanuvinam Daciam a Traiano constitutam sublato exercitu et provincialibus reliquit, desperans eam posse retineri, abductosque ex ea populos in Moesia conlocavit appellavitque suam Daciam, quae nunc duas Moesias dividit.” (Historia Augusta, XXXIX.)
(Illyriát feldúlva Moesiát szintén elveszettnek látva, remény nélkül, hogy fenntarthatja a dunántúli Daciat, a Traianus alapította provinciat, elhagyta azt, kivonva a hadsereget és a provincialis népességet; A kivont népeket együttesen Moesiaban helyezte el és azt saját Dacianak -Dacia Aureliana- nevezte el, provincia ami most a két Moesiát választja el.) Ez a provincia lett Dacia Aureliana vagy más megnevezéssel Dacia Ripensis.
A rómaiak kivonulása után Daciat megszállják a germán törzsek.
„Haec Gotia, quam daciam appelavere maiores, quae nunc, ut diximus, Gepidia dicitur, tunc ab oriente Aroxolani, ab occasu Iazyges, a septentrione sarmatae et basternae, a meridae amnis Danubii terminabant. nam Iazyges ab Aroxolanis Aluta tantum fluvio segregantur” - Ez Góthia melyet őseink Dacianak neveztek és amit most Gepidiának hívnak, ahogy mondtam, keleten az Aroxolánokkal határos, nyugaton a Jazigokkal, északra a Szarmatákkal és Básztárnokkal és délen a Dunával. A Jazigokat az Aroxolánoktól csak az Alauta (Olt) folyó választja el- (Jordanes, Getica)
A Kr.u. III.-IV. században a roxolánok megszállják az Alföldet, a jazigok viszont már a III.-dik században az Oltig terjeszkednek. Erre nemcsak Jordanes szövegéből következtetthetünk, régészetileg is igazolt. Valószínű, a roxolánok a Maros völgyén át jutottak az Alföldre. A IV.század előtt a roxolán-szarmatákhoz köthető a koponya mesterséges formálása, és Arad megyétől délre ilyen lelet már nem fordul elő. Olténiában több helyen (pl. Reşca-n) olyan prizmatikus csiszolt kék üveg és kalcedon gyöngyök kerültek napvilágra, melyek a Pannóniai II-IV.századi jazig sírmellékleteket jellemzik. Ennél is meghatározóbbak az úgynevezett sandwich-gyöngyök (átlátszó üveg + arany lemez) melyeket a III.századi Tibiscumban készítettek, és elterjedésük a jazigok lakta területeken a Alsó-Visztula menti részekig nyomon követhetők.
A Marostól délre, a Bánság északi részén, Zádorlakon 1957-1958-ban 13 jazig sírt találtak, és napjainkig ez még nyolccal szaporodott. A véletlenszerű feltárásokat nem követték szisztematikus ásatások ( és nem is fogják követni !), az ott felépülő ipari park örökre befedi a bánsági jazigok történetét.
.........................
1. A Tiszát Ptolemaios Tibiscus, Jordanes Tisianus néven említi. Pliniusnál Pathissus néven jelenik meg, ebből származik a kesőbbi Partium elnevezés. Arad, Zaránd, Bihar, Szilágy, Szatmár és Máramaros megyék nem tartoztak Erdélyhez.
2. Plinius a Historia Naturalis-t Vespasianus fiának, Titusnak ajánlotta Kr.u. 77-ben.
3. Gyulafehérvárt, a Hunyad megyei Veczelen (Micia) keresztül, Szegeddel összekötő út, ami majd elérte a Dunát Dunaszekcsőnél ( Lugio).
4. A Maros völgyén és a Marcus Aurelianus (Kr. u. 161 – 180) idején épült, a Gyimesi-szoroson átvivő római út jelentette a lehetőséget Dio Cassius szerint (LXXI, 19, 2) a jazigoknak, hogy továbbra is fenntartsák kapcsolataikat a Kárpátoktól keletre élő szarmatákkal.
5. Ezt alátámasztja a Gyulavarsánd mellet, a „ Laposhalom”-nál feltárt I-.II.századból való sírok csoportja. 1930-ban és 1949-ben a brozkori és Árpád-kori temető közötti rétegben szarmata-jazigokra jellemző temetkezésre bukkantak, és ezek a Románia területén feltárt legkorábbi jazig sírok.
6. A numerus egy tiszt vezette különítmény volt, az auxiliáris cspatokhoz tartoztak, és gyakran az utakat ellenőrizték vagy őrséggel megerősített postaállomásokon szolgálltak. Egy numerus megnevezésében mindig megjelenik a sorozásának és állomásozásának a helye ( pl.numerus Maurorum Tibiscensium). Ebben az esetben lehet, hogy helyszűke miatt sajnos a sorozás helyének feltüntetése elmaradt. Diocletian császár idején a határokon állomásozó állandó katonai alakulatok (ripenses) mellet láttak el szolgálatot.
7. A köztudattól eltérően Temes megyében sem dák sem római erődítményt nem találtak. A tévedés a régi forrásokban megjelenő „ Temesiensis” megnevezésből ered, ami nem „Temesvárt” jelent, helyes fordítása „a Temesé” és a Temes folyóhoz ( Krassó-Szörény megyéhez) kötődik.
8. Tacitus, Annales XII. 29-30. Ütőkártyának használták Vanniust a hatalomra kerültekkel szemben, hisz egy Róma ellenes lépésükre, a légiók Vanniust bármikor visszaültetthették a trónra.
9. Általában a római hadsereg veteránjaiból álló csapatrész, külön vezetés és külön zászló (vexillum) alatt volt, gyakran fontos megbízatásokat látott el.
10. A Historiae Kr.u. 110 körül jelenik meg, Dacia kolonizációjának időszakában. Tacitus támogatja és igazolja a rómaiak e lépését, amikor kijelenti, hogy Dáciában rendet kell bevezetni és a dákokat zabolázni kell (Daciam interim composuerint) Nem említi, de minden bizonnyal a polgárháború idején a dákok többször is komoly fenyegetést jelentettek Rómának ”.. tot exercitus in Moesia Dacia que et Germania et Pannonia temeritate aut per ignauiam ducum amissi..” (..annyi had veszett Moesiában és Dáciában, mint Germániában és Pannóniában,..) Tacitus, Agricola 41, 2.
11. Az ókori Tapae a mai Zeicani-i állomás és Bucova között lehetett.
12. Fuscus Tapae-i vereségéről nem csak a történészek de Martialis ( Epigrammák VI.,76,1-6) és Iuvenalis (Szatírák, IV.109-112) is írtak.
13. Taianusnak a dák háborúkról fennmaradt „ Kommentárok” című leírásában, melynek egyetlen részlete Priscianus római grammatikus munkájában maradt fennt, Tapae-ig vezető útja során Berzobis és Aiziz településeket említi meg. Ez az útvonal először szerepel katonai útként.
14. Itt a Marostól északra eső területekről beszélhetünk.
15. A győzelem és hatalom megnyilvánulási formája és szimbolikája volt az ókori Rómában a Büntető Mars tiszteletére építettetett templom, oltár, etc.
16. Erdély és a Bánság keleti része Dacia Superior, Olténia pedig Dacia Inferior névvel szerepel. Felső Daciat a császár nevében a „legatus Augusti pro praetore”, míg Alsó Daciat a lovagi ranggal rendelkező „procurator Augusti” vezette. A főváros Apulum-ban ( Gyulafehérvárott) volt, ahol a XIII. Gemina légió állomásozott. A Zsidovárott állomásozó IIII.Flavia Felix légió Felső Moesiába távozott, és Berzobis castrum a továbbiakban elvesztette katonai funkcióját.
17. Sarmisegetuza-ban találták azt a Marcus Aureliusnak ajánlott szöveget, amely igazolja, hogy a város biztonsága veszélyben forgott, és amit a császár hősiessége állított helyre-„ ancipiti periculo virtutibus restituta”. A verespataki bányában elrejtett, 167 május 29-ére datált római viaszos tábla igazolja, hogy Kr.u. 167 után a Nyugati Érchegységben is számolni kellett a markomannokkal. Ugyanezt jelzi az a tény, hogy V. Macedonica légiót Potaissára (Tordára) vezényelték.
18. Egy Myszkowban talált római felirat, melyet I.O.M. Dolichenus-nak állított Gaius Optio a Cohors I Hispanorum milliaria equitata katonája, jelzi a rómaiaknak a mai lengyel területeken való jelenlétét a markomann háborúk idején.
19. Lucius Artorius Castus neve helyet kapott az Arthur-legendában.
20. Ez az a mondat aminek tagadásán és Eutropius átértelmezésén a román kontinuitás-elmélet alapul. Eutropius Dacia elhagyását illetően kissé eltérő szószerkezetet használ:”abductos Romanos ex urbibus et agris Daciae”- kivezette a rómaiakat Dácia városaiból és szántóföldjeiről - (Breviarum Historiae Romanae, IX, 15,1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése